A lemezboltos koncertekben az a legjobb, hogy még sosem voltam, így lehet róla álmodozni, a videókat nézegetni és szarrá idealizálni, hogy mennyire közvetlen dolog. Egy ilyen Redbait videó volt, ami először megfogott, ahol az egyik énekescsaj bemondja, hogy tizennégy éve nem ivott alkoholt és máris megvolt az első határozott azonosulni pont. Aztán követni kezdtem a zenekar és kiderült, hogy száz százalékban szimpatikusak a posztjaik, miközben a zenéjük is tök ütős. A másik kislemez pedig az elsőhöz képest is erős. A recept ugyanis halhatatlan.

A hírhedt újságíróval többnyire nem szívesen haverkodtak, de Hunter S. Thompson és Jack Nicholson barátok voltak. A barátok pedig egymás kedvére tesznek, de ha a kedveskedő történetben szerepe van pár bélyegnek és egyéb hangulatingatag drogoknak, akkor van, hogy a sztorik besúlyosodnak. Vagy legalábbis egy konkrét sztori, amikor is a jó öreg Hunter keményen megfojt aggyal megállt éjszaka Nicholson háza előtt, nyers disznószívekkel szórta meg a bejárati ajtó körül a tornácot, majd hangfalakból, kegyetlen visítással, kurva nagy lármát csapott. Erre persze a családja körében alvó Nicholson kirohant és egyből padlót fogott, ahogy a tocsogó vérben elcsúszott. Szerintem a Blood Incantation is egy ilyen nehéz barát. Tisztelem a kreativitását, de ettől még csúnyán rám hozhatja a parát. 

Azt hiszed, hogy a faszi ma már sehol sincs, pedig kurvára de. Viszont az tényleg nagyon is érdekes, hogy amíg a balfasz kis sütemények milliós nézettséggel nagyobb kiadókhoz szerződnek, addig azok, akiknek a műfaj valóban csak köszönhet, visszatérnek a föld alá. Ha jól látom az új KRS-One is szerzői kiadás, bár ő korábban se nagyon árazta be magát. Meg nem is kötött meg túl sok kompromisszumot, a nagy feje mögött nem csörögtek egyfolytában jó csajok. Az utolsó három album már videót se kapott, inkább csak tartja az irányt, szerintem fukszos cucc az előző The World is Mine is.

A földért sikító, állat és környezetbarát daráló, már huszonöt évvel ezelőtt is. Az elejétől kezdve ezt nyomják, a mondanivaló mögött sorakozik fel minden más, ami jellemzi ezt a zenekart. Zeneileg is nyilván azért van túltolva, hogy tükröt tartson az abszurditásnak, amiben mindannyian élünk és tenyésztjük a halált. A Cattle Decapitation idén felvette a hetedik lemezt, melynek címe Death Atlas és a jövőhét pénteken jelenik meg. A The Unerasable Past című tíz perces, monumentális kisfilm és dal pedig ezt előzte meg, arcod leszakad promóció. A zenekarral hosszú évek óta együtt dolgozó - minden borítójukat ő festette - Wes Benscoter első videoklipje olyan, amiben minden benne van, amit a zenekar eddig el akart mondani. Az emberiség valójában homokvihar, végigsöpörnek az időkön az apró porszemek, nem hagyunk mást örökül csak pusztulást és utánunk sem marad más, csak élettelen emlékműveink. A mitológiánk porig ég és befeketedik. 

Végül is nyilvánvaló, hogy a szex az egyik legősibb rituálé, amin keresztül kapcsolatban vagyunk az összes lényegi elemmel. Egymásba folyva, naptündöklésben és éjsötétben. Orkánban a lassan mozduló anyaföld hátán, nincs, ami megállíthatná a lüktető életet. Szerintem a doom is olyan, mint a szex, mert csak követni kell az ösztönöket és kihajt mindig, a gyönyör örökzöld. Satan's Satyrs, R.I.P. és Monolord, vagyis a RidingEasy Records hozzánk mindig is jó volt, mert ami onnan van, nem újracsomagolt. Ahogy most az ausztrál Holy Serpent zenekar sem okoskodik, csak annak hódolnak, ami zsigerből jön. Én ezt hallom az Endless lemezen.

Végre megint olyan videó, ahol nem egy romos épület előtt pózoló brigád rázza kurvára a fejét, miközben senkinek sincs bedugva a gitárja. Inkább egy, a szám szövegével abszolút harmonizáló animáció, mint száz tök hasonló baromság. Bár az olasz Caronte eddig sem állt be a sorba, nem az a tipikus körülrajongott banda. Mikor valakik ennyire belemennek a súlyba és masszívan kitartanak a tradíciók mellett, általában nem is igénylik a nagyobb figyelmet, mert a zenén van a fókusz. Az új szám alapján pedig egy nagyon penge doom cucc, ami közeleg, mert december elején jelenik meg a Wolves of Thelema című lemez. 

A PowerXChuck és a Ghettö zenekaroknak is van hazai vonatkozása, mégpedig az, hogy páran itthon őket is kurvára szeretjük. Az ausztráloktól meg amúgy is viszketek, mert mióta játszottak itt a Dürerben, mindent meg akarok venni, amin rajta van a nevük. Húsz percet sem játszottak, mégis az év koncertje volt. A jóféle sokktól nehéz volt kijönni a sarokból, hogy úgy mondjam. Ez tényleg fekete öves powerviolence, de a francia Ghettö is ugyanúgy adja, őket is láttuk már itthon élőben, egy másik alkalommal. Most ezek dobtak össze, egy újabb nyolcperces cuccot, ami szintén tízpontos lábsöprés. 

A szeretteinkről nem illik megfeledkezni. Ezért is igyekeztem Karyn minden mozdulatát követni, egészen pontosan a második Crisis lemez óta. Emlékszem először azt is egy lemezboltban hallottam és annyira csúnyán rácsúsztam, hogy ez a hang azóta sem tudott a lejátszómból kikopni. Szóval itt most kapásból feltudnám sorolni, hogy melyik Crisis lemezt miért is komálom, de igazából azok már jó régi cuccok és túl szorosan nem is kapcsolódnak ahhoz, amit az énekesnő manapság csinál. A szólólemezek előtt volt még egy állomás, vagyis az utolsó Ephel Duath lemez, amin szintén ő énekelt és ez azért is fontos, mert a dalokat most is az olasz zenekar frontemberével közösen írja, akivel azóta össze is házasodtak.

Nem írtam akkor külön beszámolót, de az októberi Cro-Mags koncert hatalmas volt. Harley Flanagan végigment az úton és mindezek után majd szétpattant az energiától, hogy ismét a színpadon van és nyomhatja a legendás dalokat. Ha csak a nagy neveket nézem, nekem az utóbbi évek legerősebb koncertje volt, még így is, hogy a turnén nem játszott Rocky George. Ugyanis Harley még mielőtt pert nyert, a zseniális gitárossal együtt vette fel a Don't Give In kislemezt, mely a kétezres Revenge lemez után az első új Cro-Mags felvétel.

Körülnéztem egy kicsit és nem találtam magyar nyelvű cikket, de ezen végül is nem lepődtem meg. Nem könnyű kapcsolódni ehhez a nagyon nehéz afroamerikai lélekhez, mert mi innen egy csomó mindent nem értünk. A Moor Mother művésznéven alkotó Camae Ayewa ugyanis elsősorban költőnő és a hangok csak a néger szellem tiltakozásának elbeszéléseit ölelik, ringatják, fokozzák, korántsem könnyen emészthető hangulatokkal. Ez a csaj ugyanis Gil Scott-Heron felől jön, de ma már tuti, hogy Death Grips lemezeket is hallgat. Az új albumon sincs nyoma semmilyen kompromisszumnak, mert az Analog Fluids of Sonic Black Holes is fátyolos, misztikus, politikus és letaglózó alkotás, egy belső ország peremvidékéről.