Végül is nyilvánvaló, hogy a szex az egyik legősibb rituálé, amin keresztül kapcsolatban vagyunk az összes lényegi elemmel. Egymásba folyva, naptündöklésben és éjsötétben. Orkánban a lassan mozduló anyaföld hátán, nincs, ami megállíthatná a lüktető életet. Szerintem a doom is olyan, mint a szex, mert csak követni kell az ösztönöket és kihajt mindig, a gyönyör örökzöld. Satan's Satyrs, R.I.P. és Monolord, vagyis a RidingEasy Records hozzánk mindig is jó volt, mert ami onnan van, nem újracsomagolt. Ahogy most az ausztrál Holy Serpent zenekar sem okoskodik, csak annak hódolnak, ami zsigerből jön. Én ezt hallom az Endless lemezen.

Hogy stabilan hozzák az alapokat, de abba belepakoltak annyi szívet, amit egy albumba alig lehet. Az énekessrác hangja is teljesen természetes - mint egy hatalmas doom énekes - és hallom, hogy ezzel együtt önazonos, nagyon meglepne, ha tudna mozogni más vonalon. Tőle már a Lord Deceptor című nyitótételben padlót fogtam. Aztán jött az Into the Fire és újfent szembesített vele, hogy a lenyúlás és a megemlékezés között kibaszott nagy a különbség. A gitáros csávók ugyanis akkora megemlékező témákat fognak, hogy az beillene a legszebb emlékműnek is a hetvenes évekről. Abszolút ez az a rock and roll, ami azóta is nagyot szól és ezer év után is inspirál, hogy valami nagyobbat csinálj. Viszont most tényleg nem fogom elkoptatni az ujjam, mert azt a lemezt nem kell eladni, ami már régen eladta magát. Imádni fogod az összes himnikus és epikus nótát, tök mindegy, hogy For No One vagy Daugther of the Light, mert az angyal hangja mindegyiknél megcsinál. Könnyed, súlyos és bársonyos. Tisztelettudó és letisztult hangzásvilággal. Nagyon szép íve van a lemeznek, egyszer sem éreztem, hogy valami erőltetett. A borító is csodálatos. Többször egymás után is mélyen elgondolkodtatott. (Csak feljebb meg kellett vágni, mert a szuper erkölcsös facebook az oldalról nem szedeti le, de cenzúrázza és a posztot fel se dobja senkinek. Hiába, két helyes kis popó, nem egy politikai hirdetés.)