Nekem tetszik ez a visszafelé fordulás, hogy a heves youth crew kezdetek után, elkezdtek finomodni az anyagok és maradtak a dallamosabb vonalon. Elegáns magány, fekete poszt-punk és pompás dalok, ezen a korai The Smiths vonalon. Nekem bejött a tavalyi lemez, még sosem éltem meg ennyire mélyen a nyolcvanas éveket, mint mostanában, szóval az American Nightmare velem is harmóniában nyomja a bársonypunkot a jó öreg Bostonban. Közben meg az is belefért ebbe az újkori koncepcióba, hogy az új kislemez B oldalára felférjen egy Lemonheads feldolgozás, ezzel a nem kicsit Hüsker Dü hangzásvilággal, szintén összhangban a saját számmal, aminek Life Support a címe. Egy jó fotót borítónak, az mindig nagyon penge. 

Az újvárosi trió idén már felvett egy mecoptera című lemezt, de a Band In The Pit az évnek ezzel még nem vetett véget, mert az újabb próbák eredményeként jött még két szerzemény, ami szintén rögzítésre került. Márciusban én is felpengettem pár sort kapcsolódva ahhoz az anyaghoz, amiből a srácok szerint ez az új is következik, szóval csak követni kell a folyamatot. Gondolom, ami az improvizációkból megtapad, az lesz valahogy az alap és árad tovább, mindegyik újrajátszás után. A durée című anyagot sem lesz nehéz nem ilyennek hallani, valahol meg is kellett állítani és ez történt a stúdióban. A felvételek motivációja ugyanis részben az volt, hogy új lapokat nyithassanak, tere legyen az új számoknak. 

Az életemet apróságok is meg tudják változtatni. Korábban sosem szerettem nagy kád vízben fürdeni, de mióta az unokaöcsém a kisautóit a szélén felejtette, én is beleszoktam merülni az üldözésekbe és így végre van értelme ott tölteni az időm. Főleg amikor Oh Sees szól a háttérből és a szemem előtt nyílnak meg azok a dimenziók, amikbe hogyha a kocsikkal belemegyek, teljesen elröppen a képzelet. Száguldani miközben varázszene szól, sokkal inkább lelazító, mint szívni a kibaszott füvet. Az új Osees nóta is pont jó, látom a videóját a telefonon, ha kitámasztom a szennyestartó tetején, ezért is jó, ha tele van még az aranyér kenőcs. 

Ahányszor ebben az évben már leírtam, hogy nyolcvanas évek, én csak annyi életet kérek és megesküszöm, hogy mindet végigálmodom. Valaki cserélgesse közben az első négy The Cure albumot, ahogy bakeliten forog, úgy fordulok majd egyre befelé és bebizonyítom, hogy a magány egy ünnepély. A Testrablók történetében viszont pont az az egyik érdekesség, hogy olyan arcok adják vissza az említett idők korszellemét, akiken nem is biztos, hogy akkoriban ívelt át az új hullám. Mégis frankón elcsípték annak a valaminek a hangulatát, amit esténként szegélyeznek az utcalámpák, de még soha sem látott senki se. Kinyitnak, de csak egy résnyire. 

Tehát három videó, egy lenyűgöző élő szett és a zsír új There Existed an Addiction of Blood lemez. Egy időben hatalmas volt a sírás, hogy a rap zenében nem történik semmi érdemleges, de ez persze sosem volt igaz. Mindig is volt valami okosság a fű alatt, akár a klasszikus, akár az absztraktabb vonalon. A clipping. egyébként pont az utóbbiban mozog és engem első körben az utolsó KEXP fellépés, ami megfogott. Konkrétabban meglepett, hogy az okos szövegekhez mennyire színes hátteret pakolt oda a két producer zeneileg. Annyira sok rétegből építkeznek, hogy azt, hogy noise csak azért írom le, mert nekik is ez volt az alap, amikor tíz évvel ezelőtt elindultak. Most azonban már a harmadik albumnál tartanak és tényleg semmihez sem ragaszkodnak, ami a skatulyákat illeti. 

Ebben egyébként minden benne van, mert valahogy ilyen egyből lelke van. Fröcsög a nyála, de közel szeretnél állni, mert kurva jó velük az öklödet rázni. Ez a punk. Térkő egyszerű akkordokkal a táncparkettet megbombázni és a romantikus utcagyerekek között hadonászni, mert olyan is van, hogy jó bunkó. Ebből az érzésből a Mass Arrest most mindent átadott, rohadt korrekt az újabb dalcsokor, pedig egyértelmű, hogy ez csak a gyökereket érinti meg. Piszok jót tett az amerikai hardcore zenének, hogy sokan hallgatták a legelső briteket és ez részben meg is határozta a nyolcvanas évek hangzásvilágát. Ami azóta is egy kimeríthetetlen erőforrás. Vagyis Power. 

Van az a jelenet a City of the Living Dead legelején, mikor úgy két percen át veszi a kamera a csaj arcát, ahogy annak a száján jönnek ki az összes belei. Szerintem ott lett megállítva a VHS kazi és született meg a gondolat, hogy kéne egy rohadtul gusztustalan metál csapat. Aztán 1983 után már mehetett is a kultikus kazettamásolgatás, a Necrophagia az elsők között nyomott arcletépő death metált. A Season of the Dead című korong volt a kezdet, aztán még hat kannibál albumuk jelent meg, tucatnyi geci véres kislemez mellett. Volt, hogy a bandában Phil Anselmo is gitározott, vagy épp Stephanie Opal Weinstein és később Mirai Kawashima billentyűzött. Az alapítótag Killjoy mellett mindig mások és mások alkották ezt a zenekart. 

Ez a fesztivál, hogy kinek adja, az szerintem abszolút a gusztus dolga. Szó se róla, tényleg van pár súlyos forma. Viszont kurvára nem értek egyet azokkal, akik például baszakodnak a felhozatallal. Mert lehet, hogy játszik aznap hat moslék banda, de aztán fél óra múlva meg, mint a Noisem, a Cryptic Void, a Forward és a Final Exit, majd a Dropdead és a Misery Index, Cannibal Corpse és Negative Approach adogatják át egymásnak a színpadot. Nekem úgy tűnik, hogy ezeket a szervezés mindig faszán összerakja, szóval egyetértek a dokumentumfilmben elmondottakkal, hogy az OEF húsz év után is egy közösségközpontú kis fesztivál, mindig ultrakirály nevekkel. Jó volt meghallgatni a személyes hátteret és hogy milyenek voltak a kezdetek, ugyanis két napja már hivatalosan is kint van az a film, amiben vagy Curby mesél, vagy a résztvevők róla és a fesztiváljáról sztoriznak. 

Dog Fashion Disco és Child Bite. Valahogy párhuzamos volt, ahogy elkezdtem hallgatni ezt a két bandát és eleinte úgy tűnt, mintha lenne hasonlóság. Most azonban, hogy egy héten belül mindkét zenekar új lemezzel állt elő, végképp kiderült, hogy itt csakis egy maradhat. A Dog Fashion Disco  ma már csak unalmas kópiabanda, ellenben az új Child Bite lemeznek megvan a saját hangja, továbbra is furmányos csomókat kötögetnek az agyamban. Elköteleződni persze mindig könnyebb egy olyan együttes mellett, akiket már láttam élőben és ott is lenyűgöztek, ezek a színpadon is egyből direkt zajjal kezdtek, aztán a tébolyban minden számnál lefejeztek. Engem mindig felvillanyoz, ha elkapom, hogy mások is drognak használják Dead Kennedys szellemét. A zene legyen villám és vigyen kapásból szanaszét. 

A tavalyi év legnagyobb meglepetése, az elmúlt hetek legnagyobb vesztesége. Nagyjából egy évvel ezelőtt októberben a Daughters kijött egy olyan lemezzel, ami biztos, hogy minden várakozást felülmúlt, stílusában megfoghatatlan és teljesen elszabadult szellemidézés. Átható és torzított színtiszta finomság, a régi lemezekhez képest fényévnyi változás és mindezt nyolc év kihagyás után. Én meg ki kellett, hogy hagyjam a bécsi koncertet egy hónapja és talán ebben az évben ezt lesz a legnehezebb elengednem. A You Won't Get What You Want lemez Európa turnéja már lement, de közben a banda új videója meg beköszönt és hozza szokásosan varázslatos színvonalat. Mármint, ha azt értjük a varázslatos szó alatt, hogy a pokol tükrében játszanak az Alexis Marshall által felüvöltött szavak. Jó választás volt az Ipecac kiadó, hogy csináltak az albumhoz még egy noir videót a Guest House című számból.