A hírhedt újságíróval többnyire nem szívesen haverkodtak, de Hunter S. Thompson és Jack Nicholson barátok voltak. A barátok pedig egymás kedvére tesznek, de ha a kedveskedő történetben szerepe van pár bélyegnek és egyéb hangulatingatag drogoknak, akkor van, hogy a sztorik besúlyosodnak. Vagy legalábbis egy konkrét sztori, amikor is a jó öreg Hunter keményen megfojt aggyal megállt éjszaka Nicholson háza előtt, nyers disznószívekkel szórta meg a bejárati ajtó körül a tornácot, majd hangfalakból, kegyetlen visítással, kurva nagy lármát csapott. Erre persze a családja körében alvó Nicholson kirohant és egyből padlót fogott, ahogy a tocsogó vérben elcsúszott. Szerintem a Blood Incantation is egy ilyen nehéz barát. Tisztelem a kreativitását, de ettől még csúnyán rám hozhatja a parát. 

Szeretem az elszállt fazonokat, akik összekapcsolnak egymással dolgokat, mint ez a Hidden History of the Human Race album is. Idegen civilizációkat mozgósít, belső világokat gyarmatosít és kiviszi a death metált világűrbe, ami számunkra teljesen ismeretlen, de a vérünkben valahogy mégis kódolva van. Ennek a négy számnak ezért odakint temploma van, mert nem csak a címében misztikus. A zenét ugyanis végig átszövik azok a hangulati elemek, amik végett ez megint egy szokatlan lemez lett, sok technikás megoldással. Szóval akiknek adta a bemutatkozó Starspawn, azok most is hazatérnek. 

Szeretem amikor a mondanivaló harmóniában van a zenével és szerintem ez most is abszolút megvalósult. A múltból a jövőbe tartunk és ehhez alap a klasszikus death / doom suli, de megpakolva egy csomó futurisztikus, elmés témával is, viszont a lényeg még így is kegyetlenül nyers maradt. Érdekes ez a koncepció, ahogy a titkok és távlatok felől az egyén felé közelítenek, de a légiesebb Inner Paths (to Outer Space) tényleg elég belsőséges lett. Az talán a legelszálltabb darab, melyet pár hete egy elgondolkodtató videóba csomagoltak, a progresszív gitárokkal a főszerepben. Nagyon jól összehozták ezt a két vonalat, ahogy pszichedelikus lett, de közben monumentális death metál maradt. A végén a szörnyeteggel, vagyis azzal a tizennyolc perces tétellel, ami a lemez második felét képezni. Kurva jó lehet egy ilyet felépíteni, nem is kérdés, hogy valóban sok dimenziós. Állva tapsoltam meg a végén azt a szólót, amit kiemeltek a fekete lyukból, ahol addig araszoltunk.Megtalálták a hangzást, amivel nagyon átjön ez a világ és teljesen külön létezik, más az űrben kísérletező extrém bandáktól. Denverben lehet valami a levegőben, az ottani színtér tényleg hajlítja a teret. Death, Gorguts és Cynic rajongóknak kötelező. Ők már a nyitónótát is megkönnyezik. Lehet vannak köztük annunakik...