Nem akarom lerágni újra azokat a csontokat, amiket mások lerágnak. Szóval nem fogok túl sokat olyan bandákról írni, akikről már amúgy is túl sokat olvastál. Meg azt sem szeretném érezni, amit éreztem úgy huszonöt évvel ezelőtt. Bírtam a korai Cypress Hill albumokat, de már hosszú évek óta nincsenek elvárásaim velük kapcsolatban. Hagytam is, hogy mindenki meghallgassa előttem az Elephants on Acid című új albumot, amit a beszélgetésekben többnyire le is húztak, akik említették. Nekem nincs ilyen erős véleményem az ügy végett, de az biztos, hogy Dj Muggs alapjai régen vegytisztán hipnotikusak voltak és az új Cypress videó számában ez szerintem most is benne van. Volt három és fél percem, amikor megint éltem a dolgot, hát gondoltam ezt megosztom. 

Tavaly a portlandi R.I.P. volt az a hanyatló rock and roll klasszikus, amire reggel a budiban letoltam a gatyámat. Ugyanis azok a csávók a hetvenes évek ezerszer elhasznált témáiból olyan lemezt kukáztak össze, hogy ébredéskor, mikor bedugtam a fülest, egyből beszartam. Most pedig úgy fest, hasonló villanások mindig is lesznek. Mert tegnap, ahogy lapozgattam, belenyúltam az Oozing Wounds nevű banda egyik megosztásába és csatt, már horzsolt is az egyik Acid Cannibals kislemez. 

Az nem baj, ha kicsit olyan a pecó, mint egy klubfolyosó, úgysem tudok mindig koncerteken pörögni. Mert amúgy az van, hogy mikor elunom magam, simán nekiállok itthon dekorálni. Például faszán odapattintok egy Dead In The Dirt szöveget az előszobaszekrényre, mint épp pár héttel ezelőtt is. Ott még pont volt hely. A The Blind Hole lemez nekem az a cuccos, ami nagyobbat tudott harapni három tucat másik grind kiadványnál. Szóval mikor jött az infó, hogy az énekért és gitárért is felelős Blake Connally egy új bandában nyomja, nem volt bennem kérdés, hogy arra azonnal rá kell csúszni. Az Infernal Coil pedig hozza is a vonalat, amire keményen rá is lehet. Hústól a csont, az agyból egy rész és a májtól a szar már az első kislemezen is csúnyán el lettek választva. 

Én bírom azokat az arcokat, akik az élet egy másik rétegében élnek, saját filmet néznek és abban teljesen el vannak szállva. Scott Kelly nekem például abszolút ilyen forma. Persze nem csak ő. Sok ilyen ember van. A párhuzam ez esetben viszont adja magát, hiszen nem véletlen az sem, hogy az Ufomammut miért a Neurot Recordings gondozásában hozza ki a cuccait. Az olasz trió énekes / basszusgitárosa Urlo - ezen a vonalon sokakhoz hasonlóan - pedig most szintén saját szólólemezt írt. 

Három éve a Visszatérő szerintem többek között azért is kaszált az Oscar gálán, mert nem lehetett eltölteni azt a két és fél órát a főhős szenvedéseivel úgy, hogy közben ne köteleződj el mellette teljesen. Amikor pedig kialakul egy kötelék, ott már képtelenség máshogy szavazni. A történet pedig analóg, hiszen a Tribulation énekese, azaz Jonathan Hultén is lépett már fel szólóban Makó Dávid barátom The Devil's Trade néven futó sztorijával közösen és aki eltöltött egy estét ezzel a két fazonnal, az valószínűleg egyik másik alkalommal sem tud nemet mondani egy hasonló összejövetelre. Az utolsó hazai duplázás után erre pedig van is lehetőség, hiszen a két előadó pénteken, azaz november 2 -én az Instantban játszik majd, lassan közös turnéjuk végéhez közeledve, ahol a szintén szólóban nyomuló Sonya is fellép még a fiúkkal. 

Pár hete a Bloodshed fesztiválon nagyjából nyolc banda tudott szétcsapni a negyvenből. Az egyik a Whorsenation volt. Idén körülbelül öt grindcore lemez tolta fel a pulzusszámot odáig, ahol már befelé hajolnak az ujjpercek. A Warfuck harmadik lemeze ezek között ott feszít simán. A két francia banda pedig most együtt turnézik és holnapután Budapestig is elvakarják a bundájukat. A buli tehát november 1 - én lesz és a helyszín a jó öreg Gólya. Az előjátékért pedig hazai oldalról a Karak lesz felelős. Szóval van három erős okunk, hogy végül az okozatok szintjéig fajuljon a helyzetünk. Tétovázás helyet tehát esemény ITT, kedvcsinálók pedig lejjebb. 

A kilencvenes évek elején volt pár eredeti ötlet, ahol gitárzenére pakoltak rap szövegeket. Új dolog volt, szanaszét rajongtuk, szó se róla. Aztán persze ebből is lettek sablonok, meg egy szakajtónyi kotta szar cuccos is. Olyan érdemleges analógiára, ahol noise rock alapokkal folyt volna hasonló kísérletezés, nem is nagyon emlékszem. Ha csak a Helmet és a House of Pain közös száma nem számít annak, mert ha igen, az mondjuk kurvára etalon. Sosem hallottam még olyat, komáltam is nagyon. Ezért csattant most nagyot ez a Pervert féle meglepetéspofon. Ezek a kaliforniai csókák az első kislemezükön valamit nagyon odaraktak. 

Ne hidd el amit látsz! Magyarország sokkal jobb hely, mint Amerika. Ott ebből a keleti oldal és nyugati oldal dologból komoly balhé lett, míg itthon ez továbbra is a nemes szövetség két igen fontos alapja. Liberal Youth és Tango Underground, csak hogy mindenki vágja a témát. Ha pedig a Tango útra kel a Blackmail praktikus turnépartner, hiszen elég egy családi egyterű és máris mindenki boldog, mert fele annyiból megvan a benzinpénz. Egy jó kis koncert után a kocsiban pedig mindenki együtt lehet, amikor Csapi elmutogatja a kezével, hogy hogyan mozog egy rottweiler farokcsonkja, mikor elveszti a gazdájával a szemkontaktust, majd újra kiérdemli a figyelmet. Az pedig, hogy közben öt városban voltak, lesznek pöpec bulik, már csak hab a tortán. 

A Profound Lore kiadó csapásvonalán elindulni szerintem sosem volt rossz ötlet. Én a The Great Cessation lemez megjelenésének idején ismertem meg a YOB nevet és az még a Profound Lore kiadónál jelent meg. Maga a zene pedig harminc másodperc alatt vett meg, vagy evett meg. Szóval érzelmileg abszolút nem volt nehéz elköteleződni Mike Scheidt bandája mellett, akik azóta sem okoztak csalódást egyetlen percükkel sem. Rajongásom története ma pedig már ott tart, hogy az idén megjelent Our Raw Heart albumot simán beszavazom az éves saját toplistám legtetejére. 

Kalifornia, bogáremberek, kétszázas pulzus, grindcore, The Locust. Vannak bandák, akiket könnyű szeretni, de ez nem az a csapat. Justin Pearson alapzenekarát alapból nem értem és nem értettem az összes kiadott lemezük meghallgatása után sem. Nem tudom, hogy amit ők játszanak, az hogyan jön ki valakikből így, de esküszöm fogok még ezen gondolkodni. Említett emberünk szerepvállalása Mike Patton mellett a Dead Cross soraiban már kicsit finomabb, de azért abból sem lesz fogkrémmel rögzített Bravo poszter a gyerekszobák falán. Az énekes, basszusgitárosnak azonban úgy tűnik, hogy eme viszonylag friss projekt mellett is volt némi ideje, amikor ment tovább az agya és gondolom valahogy így lett egy Planet B. Luke Henshaw producerrel kiegészülve egy újabb kísérlethez.