Az nem baj, ha kicsit olyan a pecó, mint egy klubfolyosó, úgysem tudok mindig koncerteken pörögni. Mert amúgy az van, hogy mikor elunom magam, simán nekiállok itthon dekorálni. Például faszán odapattintok egy Dead In The Dirt szöveget az előszobaszekrényre, mint épp pár héttel ezelőtt is. Ott még pont volt hely. A The Blind Hole lemez nekem az a cuccos, ami nagyobbat tudott harapni három tucat másik grind kiadványnál. Szóval mikor jött az infó, hogy az énekért és gitárért is felelős Blake Connally egy új bandában nyomja, nem volt bennem kérdés, hogy arra azonnal rá kell csúszni. Az Infernal Coil pedig hozza is a vonalat, amire keményen rá is lehet. Hústól a csont, az agyból egy rész és a májtól a szar már az első kislemezen is csúnyán el lettek választva. 

Viszont két évvel az első négy számos után, még bőven a Within a World Forgotten című nagylemez szeptemberi megjelenése előtt, belefutottam a banda egyik rögzített koncertjébe, amit a Fire in the Mountains fesztiválon nyomtak le. Súlyos helyszín valahol Wyoming államban. Mokány hegyek között a szabad ég alatt egy völgyben van felállítva a színpad. Az Infernal Coil négy tagja feketében, a testük maradékára szintén fekete csíkok festve, tolják ki magukból a pusztulást, ami nagyjából négy perc alatt zabál meg minden emberi jót, amit Isten teremtett. Erről nekem meg beugrott egy saját élmény. 

Valami házilag kutyult, bitang erős, sárga amfetamin származék volt, ezért nem is emlékszem rá pontosan, de azt hiszem az első részt néztük a Gyűrűk Urából. Haladt előre a cselekmény, mi meg az öcsémmel közben egyfolytában nyalogattuk ki azt a mérget a pakettból. Mire az uruk-hai sereg felsorakozott a csatához, már én is valami állat voltam. Érzésben egy, Szarumán borzalmas teremtményei közül. Együtt mozdultam hát a sötétség seregével és mikor végre megindultunk, én is vadul üvölteni kezdtem az uruk testvérekkel. A zseblámpa fénye viszont azonnal megtalált és a teremőr néni szigorúan rám szólt, hogy ezt rögvest hagyjam abba, mert se perc alatt ki fog rakni minket a moziból. Ez ilyen. Pont ahogy az Infernal Coil zenéje is. Egy kibaszottul súlyos átváltozás az egész, ami ha jön, azt bazdmeg ki kell engedni magadból. 

A fent említett Burning Prayer of Infinite Hatred kislemez egyébként annyira még nem volt külön a Dead In The Dirt nyomaitól. Már nem volt az a sípolós, gyors és lassú, szimplán csak dühös mocsok, de a gitárhangzással, tipikus váltásokkal, azokkal a dobokkal és a nyers cinekkel nekem az még ahhoz volt közelebb. Ezen a hét számos új cuccon pár dolog viszont már teljesen máshogy lett kikeverve, de nem csak ebben különbözik a dolog. Azt leírni, hogy ez inkább metál meg béna duma, mert a Cannibal Corpse mondjuk metál. Talán még a Brutal Truth is metál egy kicsit. Egy Vermin Womb vagy Knelt Rote, mint analógiák ehhez az albumhoz ellenben nekem már annyira máshol vannak a zenében, hogy trének tartom egy dobozba pakolni őket a felemlegetett klasszikus nevekkel. Pedig a helyzet valahol mégis csak ez. 

Vagyis death metál lemez lett ez csak olyan zajos, életidegen hangorkánba csomagolva, amiről most megmondom, hogy a műfaj legbetegebb sarka lett. Az első két számban - Wounds Never Close, Continuum Cruciatus - blastbeat hegyek szorozzák fel a pulzust, ez nyilván tök alap, meg abszolút komfortos is. A folytonos káoszmasszába olvadó gitárokkal, hogy mit csinálnak, az viszont olyan felismerhetetlenül brutális, mint egy kiégett óvóhelyen az áldozatok arca. A következő valamivel hosszabb tétel pedig követi ugyanezt a tematikát, bár a végén egyszer rohadtul belassul az atom súly. Számomra mégis 49 Suns marad az album legérdekesebb szerzeménye. Kilenc percében gyanúm szerint két számot gyúrtak össze, amik egymáshoz tartozva végül egységet alkotnak, mint az én felnőtt éveim. Tíz évnyi bizarr elmebajjal, ami az azt követő másik tizenöt évben szolid melankóliává szelídült, jó és borult dolgokkal keverve, amit el lehet hordani lábon, de a többségtől még mindig nagyon messze van. Furcsa, hogy négy olyan perc, ami egyértelműen lelkeket eszik így passzoljon öt másikhoz, aminek meg nagyon mély lelkülete van. Alapból azonban az egész album legalább ennyire fura. Kapu, mint a Starnger Things sorozatban annak a  fának a törzse. Mikor belépsz a torkodig kúszik vissza benned a saját szarod, de valahogy mégis beljebb akarsz menni, mert tudnod kell mi van odaát. A Bodies Set In Ashes Death és az In Silent Vengeance az egész vége felé pedig könyörtelenül válaszol az efféle kíváncsiságra. 

Egy ideje már pakolászom egymás mellé az idei lemezeket és ebben az évben azt hiszem a YOB, a Thou és a Daughters lesznek dobogós helyeken, de a Whitin a World Forgotten is ott figyel majd valahol mögöttük az aktuális favoritok sorában. Aztán, ha a hosszú téli éjszakák valamelyikének peremén megint elunom magam, talán az Infernal Coil lógóját is felrajzolom egy üres helyre. Mondjuk most, hogy vettetem egy pillantást a lemez borítójára itt fent, azt hiszem nem lesz valami könnyű dolgom. De, ha jobban belegondolok, egyikünknek sincsen könnyű dolga. Ez ilyen.