Szerintem vitán felül áll, hogy a Tisztàn a Cél Felé nagyon nagyot ment tavaly. Az Örökség szerintem a legjobb hazai punk nóta a legjobbak között, de az egész x thrash x 33 x 00 x úgy tokkal és vonóval atom bitang lett. Nem beszélve arról, hogy mennyire más a többi Tisztán anyaghoz képest. Pont két hete találkoztam amúgy Mikivel a metrón és mondta is, hogy lesz ez a videó, de azt nem, hogy gyakorlatilag kész is van. Egyértelmű, hogy ezt az Egészségház című nótából kellett megcsinálni, mert hatalmas érzés van benne. 

Megint a bizniszben az olasz grind maffia. Giulio the Bastrad és Alberto the Crippler harminc évvel ezelőtt álltak rá a grindcore pályára és vált bandájuk a színtér egyik nagy kedvencévé. Nem sokat jelent az eltelt idő, ha még ma is minden distro tele van az ő kiadványaikkal, miközben maga a zenekar is abszolút aktívnak mondható.

A hét elején még egyáltalán nem sejtettem, hogy megfog tekerni az ópium utáni éhség, de mondjuk azután, hogy hatszor hallgattam meg a héten minden lemezt amiről írtam - Daughters, Infernal Coil, Racetraitor, Night Hunter - bevallom valóban vágytam a nyugalomra. Egy izgalmas alapoktól szaftos hip-hop okosság pedig könyörögve javasolt, ha folyamatosan olyan zenéket tolsz, ahol egyfolytában pattogtatják a kukoricát. O.C. pedig az egyik legmegbízhatóbb előadó a műfajban a Jewelz lemez óta.

Az első kislemezük összesen két és fél perc volt. A második csak ótvar minőségben került fel. Most viszont kijött a Deep Blood ezzel a  tizennégy számmal és azt kell mondjam, hogy kurva élesre fenték a kést. A Youth Attack kiadó kapcsán szerintem legtöbbünknek inkább 2000 körüli zenék ugranak be, miközben Mark McCoy szép csendben ma is olyan bandáknak segít lemezt kiadni, mint például a City Hunter. 

Amikor azt mondom, hogy azok a legendás death metal bandák a ködös albionból, akkor a Bolt Thrower zenekar ott sosincs megemlítve. Nincs halmazban, nem keverem össze más bandákkal, mert ők szerintem valahol teljesen máshol vannak a zenei életben, mint a színtér egy csomó másik zenekara. A Bolt Thrower a kút, amibe sokan beleestünk és ez lett a vesztünk.  A sűrű utat egy háborúk poklával pedig sok más brigád is igyekszik követni, de olyat alkotni véleményem szerint senki nem tud, ami azóta létezik, amióta Jo Bench, Barry Thomson és Alan West találkoztak Karl Willetts énekessel. Mégis vannak időről időre olyan death / crust lemezek, amik nagyon szépen nyúlnak hozzá az örökséghez. Minthogy aktuálisan három ilyen megjelenés is van az elmúlt hetekben, összekaptam gyorsan egy cikkben ezek ajánlóit. 

Bár nem egy mai alkotás, én még csak nem is hallottam róla pár nappal ezelőttig, amikor a csajom dörzsölte, hogy van ez a film. Szeretnék a Fekete Macskára egyéb témában is bejegyzéseket vésni, még ha a legvastagabb árok, amiben kúszok és mászok a végén úgy is mindig a zene marad majd. Ezt gondoltam megosztom, ahogy néhány mondatot az Eljő a napunk (Notre Jour Viendra) című filmmel kapcsolatban is. 

Mikor a turné sokadik napján egy zenekar hordja fel a saját cuccait a pincéből, én megyek el mellettük, ők meg csak azért leraknak megint mindent, hogy lepacsizhassanak velem és megköszönjék, hogy eljöttem, az azért jelent valamit. Nem azt, hogy a haverjuk vagyok. Először láttam őket élőben és összesen három mondatot beszéltünk mikor vettem tőlük pár cuccot a koncert előtt. Szóval a Racetraitor ma is így áll hozzá a dolgokhoz. Mégsem voltunk többen harmincnál a teremben. Ők, Chris Colohan, Jimmy Chang és Andrew Hurley ennyi figyelmet kaptak Budapesten. Ami bevallom, nekem azért kicsit furcsa volt. Mindenesetre a SECT előtt a Racetraitor viszont ultra durva volt. 

Vagy akár írhattam volna azt is, hogy Infest, hiszen Chris Dodge a Spazz után ott is nyomta. Slap-a-Ham névre keresztelt kiadójának mondjuk bármelyik kiadványa alapvetés. Akár csak a CROM Cocaine Wars című lemeze, amit a Speed Metal és a Conan a Barbár című film inspiráltak leginkább, de mindez végül egy karakteres, mégis sok humorral teledobált powerviolence lemezen csapódott le brutálba. Ott viszont Chris nem, de a Despise You tag Phil Vera nyomta gitáron igen. Szóval ez a két nagy fazon hozott most össze egy újabb bandát. 

Mikor Dwin Hellion elnyom egy Ozzy klasszikus, azon mindig rajta leszek. Egészen az idők végezetéig, erre akár meg is esküszöm. Inkább így tisztelegjen egy mester a legnagyobb mester előtt, minthogy leharapja mondjuk egy denevér fejét. Az Integrity egy nagyon penge tavalyi nagylemez után, idén már jelentkezett többek között két feldolgozással, de most itt van a harmadik csapás is. A Vermapyre és a GISM egy-egy nótája után, most ráraboltak a Bark at the Moon című Ozzy klasszikusra is, ami a sorban lehet, hogy a legerőtlenebb mutatvány, de érzésre akkor is nagyon ott van a szeren. Nincs mese, mi a nyolcvanas években voltunk gyerekek, amikor a metál Istenek még fogkrémmel mentek fel a falra. Az időutazást pedig Dwin is nagyon érzi, olyan ő most, mint a Doki és DeLorean, csak Marty helyett én repülök vele a múltba! 

Hajlamos vagyok néha belehajolni másokkal abba az apátiába, hogy régen mennyi izgalmas banda volt, míg ma már ez nem igazán van így. Ami egy épületes baromság, hiszen a kilencvenes évek elején én például leginkább abból tudtam táplálkozni, amit a Headbanger's Ball az ölembe dobott mikor leültem a tévé elé a kicsi kis seggemre. Az idő távlatából viszont úgy tűnik, hogy jó dolgokat kaptam persze így is, viszont később azért lejött, hogy akkor is voltak helyi, vagy kisebb szinteken mozgó bandák, akik a nagyoknál körülbelül ötszázszor jobbat ütöttek, csak azoknak kurva nehéz volt utána menni. Ehhez képest ma meg itt a háló, követek tíz - tizenöt kiadót és havi szinten peregnek az arcba, az olyan mokány cuccosok, mint például ez a friss Endless Swarm anyag. Nem hiszem, hogy húsz évvel ezelőtt ilyen könnyen eljutott volna hozzám, mondjuk egy ezen a szinten nyomuló skót banda, mert tudom, hogy abszolút nem így volt.