A mai másik bejegyzésemben a Conan frontember Jon Davis kísérleti projektjének stúdiókoncertje a tartalom, szóval ezt az estét a kortárs extrém élő felvételeinek szentelem. Az elmúlt hetekben rengeteg kiadatlan anyag jelent meg publikus felületeken, az előadók így próbálnak adni és egyben a kisebb támogatásokkal túlélni ebben a lehetetlen időszakban. Az Inter Arma mondjuk pont az a zenekar, akik a tré eljövetele előtt pár hónappal Pesten is játszottak, de a Sulphur English című új lemez bemutatását szolgáló körök gondolom folytatódtak volna, amennyiben az még lehetséges lenne.

Valahogy úgy alakult, hogy Conan cikk a macskán eddig még nem igazán volt. Pedig Jon Davis zenekara ugyanúgy a rajongásom tárgya, mint számtalan másik kortárs doom horda. Kibaszott barbárok a fenevad barlangjában, eddig minden koncertjük emlékezetes maradt, mert majd leszakadt alattuk a színpad. Ekkora súlyban az érzés már mindig ott van. Érzed, ahogy nyomja a szegycsontodat, miközben szakadatlan meghajlítja a nyakad. Jon Davis kísérleti projektje ebben nem kicsit hasonlít a Conan lemezekre, mert végig kőkeményen megy a málházás.

Abszolút nem véletlen, hogy minimális hírverés mellett is, viszonylag sok embert megtalált a Contempt című lemez. Gyakorlatilag minden menő underground videócsatorna töltött fel tőlük azonnal koncerteket, szóval az extrém zenén csüngő bagázs úgy három éve és világszerte, eléggé Couch Slut fixált lett. Ezek öten összehoztak egy olyan lángoló, őrjöngő keveréket, amiben a The Jesus Lizard és a Today Is The Day tomboló betegsége, meg a hardcore zenék megveszekedettsége találkozik és rágja az élet láthatatlan rácsait, kétségbeesett könnyek között. A csaj jajveszékelve acsarog vagy keserű dühvel üvölt. Az ütem pedig, ahogy egy gyilkos noise / sludge bandánál illik, szép lassan felőröl, aztán simán csak megöl. Velem a Company Picnic With Dust Off és a Summer Smiles is megtette. Aztán a Penalty Scar és a Snake In The Grass még egyszer. Vagyis elég magas elvárásokkal vágtam neki ennek az új lemeznek. Egyszer már sokkot kaptam tőlük bazdmeg…

Az utána következő két évtized és az abban történő sűrű események, mindig új irányba vitték a ízlésemet. Ez a folyamat pedig jócskán lehalkította bennem a nyolcvanas éveket, amikor még gyerekként az első felfedezéseket tettem a zenében. Aztán most, így az utolsó pár évben egy csomó minden felértékelődött azokból az időkből, ami akkoriban még csak érlelődött bennem. Bőven harmincon túl elővenni a Pornography című The Cure lemezt szerintem egészen mást jelent, mint mondjuk tizenhárom évesen. Azt viszont hamar megtapasztaltam, hogy amikor az olyan klasszikusokkal újfent próbálkoztam, mint Bauhaus, Fields of the Nephilim és Christian Death, működött, mert bennem is megvan ez valahogy. Ez a hangulat és hangzás akkor régen valahogy bekúszott, közben az olyan bandák révén, akár a Rudimentary Peni, the Cramps és a Samhain kicsit mindig is ott volt, aztán teljesen visszajött. Elkezdtem monitorozni az aktuális goth / death rock színteret és elkezdtek szembejönni az olyan újabb keletű gyöngyszemek, mint Beastmilk, Deth Crux és Horror Vacui.   

Részemről abszolút kijár a tisztelet minden olyan kiadónak, ahol igazán kreatív, underground bandákat támogatnak és lehetővé teszik, hogy továbbra is helye legyen az igényes fizikai formátumnak. Arról nem is beszélve, amikor az adott albumokat még megfejelik egy-két olyan árnyaltabb videóval, mint például ez is itt. Az új Vile Creature lemez első publikus tételéhez ugyanis klipet készítettek és pont olyat, amilyet az ilyen mély tónusú, felkavaró zene megérdemel.

Deviated Instinct, Viu Drakh és Bolt Thrower. Autopsy, Vastum, Ilsa, Coffins és Undergang. Vagyis death metál szívből nyomni csak úgy lehet, ha ki van hímezve baszott nehéz doom részekkel és legalább annyira apokaliptikus, mint rohadtul himnikus. Pokoltornác hidegrázás, sosem gyógyuló fekete gyász. Ilyen ez a család. Mindig is bírtam az oregoni crust színteret és a Tithe tagjai is egyértelmű, hogy bírják azokat lemezeket, amiket ott hoztak össze azon a környéken. Egyébként a trió székhelye is Portland és eddig csak egyetlen négyszámos kislemezük jelent meg, most viszont jön az új anyag, méghozzá egy albumnyi súlyos nótával. Eddig két publikus szám van, többek között a fentebb említett bandák stílusában. Brit crust keveredik a floridai death metállal és a sludge időnként átcsap grindcore tempóba. Jó kis cucc lesz ez. 

Képtelenség minden jó cuccot elkapni, de azért erről a The Seven Fate Years Are Over című lemezről is bűn lett volna lemaradni. Mondjuk februárban mikor kidobták még nem is kaptam el, hanem csak most, így a másik, vagyis az Unstoppable War megjelenésével együtt. Egyébként nem tudom, hogy előbbin is friss, vagy esetleg régi számok vannak, csupán az biztos, hogy az utóbb említett a legújabb. Szóval Blind To Faith ügyben egyből bedupláztam és egyszerre két dögevő hardcore motyó is rágja az agyam, méghozzá körfűrész, ördögi vasfogakkal. Ez a felállás ugyanis Reproach, Rise and Fall, Inhume és Lifespite tagokkal hódol az olyan bandák örökségének, mint a Gehenna, az Integrity és az Entombed. A végeredmény pedig lehetett volna bármilyen, de végül ehhez mérten lett kegyetlen. 

Van most megint ez a meghívásos sztori, hogy rakd ki életed tíz legmeghatározóbb albumát mindenféle kommentár nélkül. Ez kurva jó! Viszont mi van akkor, ha én találtam egy olyan kislemezt, ahol laza hét percben össze van rakva a listám közel egyik fele és túl sok duma ehhez se kell. Egy nagyon fasza bemutatkozólemez után, most itt az újabb crossover reneszánsz a bostoni Mindforce közvetítésében. Két éve az Excalibur című anyaguk nagyon gyorsan és baszott keményen felzárkózott ahhoz a vonalhoz, amit manapság a Power Trip, a Take Offense vagy az Iron Reagan is képvisel, hogy tele kell baszni mindent a nyolcvanas évekkel, azt jó lesz az.

Mindenki imádta, amikor Berger a tányérokat lerúgta és ez is benne van. A Hair című film hangulata, tollfülbevalóval holdat ugatni a parkban és elszállni zenében. A hetvenes években minden megfolyt, amit az öreg négerektől megtanultak a nagyvárosi gyerekek. Csilingelni, hullámzani, torzított gitárokon át kezdett szólni a blues és a dzsessz. Néhol szivárványosan, de máskor kurvára besötétedett, mint odalent az elátkozott délen. Azt a fajta titokzatos mélységet megmutatni a rockzenében, mint ami a True Detective első évadának részeivel liánként kúszott fel hátulról a tudatodig, nem mindenkinek adatik meg. Ezen a lemezen Louisiana állam ingoványos földjei helyett viszont inkább az ezer tó vidéke elevenedik meg fakunyhók pislogó fényével, amiket egyébként egymástól jó távol húztak fel. A Hexvessel ugyanis egy finn zenekar, akik most jöttek ki egy minden eddiginél rejtelmesebb albummal. 

Ha engem kérdezel, én őszinte leszek és megmondom a frankót, hogy azért szar ez az oldal, mert kurva kevés az olyan grind, ahol egy sebzett állattá vált csajszi betalál és beleüvölti az arcodba az összes dühét, bánatát, beteg világban összezabált romlott tapasztalatát. Viszont most kijött az eddig megjelent összes Closet Witch cucc egy lemezen és ez remek lehetőség pótolni, a heti tartalmat kibaszott gyorsan feltupírozni.