A múltszázad cyberpunk vízióit utolérte a valóság. Amit az írók akkoriban fantáziadús rémálmokba csomagoltak, ma mind odakint van és épül fölfele kegyetlenül. Tegnap olvastam, hogy már kísérleti fázisban van néhány olyan implantátum, melyek működése mesterséges intelligencia vezérelt és néhány éven belül beültethető lesz emberekbe. Szóval rengeteg pénzt fognak az ilyen kutatásokra fordítani, pedig lehet, hogy még most kéne megölni mindenkit, aki ezekben a fejlesztésekben benne van. Ázsiában az elmúlt hetekben kamerákkal vadásztak a fertőzöttekre, akiket a zsebükben lévő telefonjuk alapján mértek be. Őrült tempóban menetelünk a jövőbe, ami egyre inkább idegen, mert a szerkezetek lebontják az alapvető életjelet. Nekem mindig is erről szólt az olyan zene, mint amilyen a Hakai is. A gépek ütésének zakatoló zajától megváltozik a légkör is. Sötét gyárvárosok útvesztőiben pattognak az utolsó szikrák, mert más fajta fény már nem létezik. 

Zenét hallgatni és közben a megfelelő szavakra rálelni mindig lehet kihívás, de ezúttal nem fogok túl sokat keríteni. A 20 Buck Spin bandáit az elmúlt két évben nem verte senki. Legalábbis, ami a death metál színteret illeti, ugyanis az említésre méltó új előadók legjava a pittsburghi kiadónál kötött ki. A jelenségnek pedig talán sokunk köszönheti - most morbid kijelentés következik - hogy ismét szerelembe esett a halállal, mióta kiadványok tucatjain át ömlik ránk a sok lidérces hattyúdal.

Ez a kibaszott videómegosztó egy aranybánya, az ugyanis még nem volt olyan rég, amikor meg kellett rendelni és rendesen kellett is fizetni a DVD kiadványokért. Különben nem nézegettél esténként ilyesmit. Például két Government Issue koncertet, amik eredetileg is egyben jelentek meg a Flipside Records jóvoltából. Érdekes kérdés, hogy a G.I. az American Hardcore dokumentumfilmből például miért maradt ki, miközben szinte mindenki előtt ott voltak. 1980 legelején Washingtonban, az első EP egy évvel később pedig a Dischord Records gondozásában. Aztán a Joy Ride és a többi klasszikus, amik valamiért már nem ott jelentek meg. Valahogy mindig csak mindenki más után említik meg őket, ami viszont sokaknak furcsa lehet. Van ugyanis hat kurva jó nagylemez, na meg a hetesek és Joe Stabb mellett egy folyamatosan változó zenekar olyan legendás tagokkal, mint Brian Baker, Mike Fellows és Steve Hangsen.

Jay Gambit a haverom. Mikor mindenki elől el akarok bújni, csak fogom a kis mackóm, megkeresem a legsötétebb sarkot és felrakok Crowhurst lemezt. Bár az Executioner's Mask nagyon más lett, de nekem ez a fajta cipőnézegetés szintetizátor kísérettel is nagyon közel áll a szívemhez és ebben az új felállásban is Jay az énekes. Ez a trió tavaly pedig azért jött össze, hogy ütős dobokkal, komor és klasszikus dallamokkal, poszt-punk felhangokkal játszanak valami olyasmit, mint az AFI, a korai The Cure és The Sisters of Mercy. Soft Kill, Fotocrime és Drab Majesty, pompás dark / goth reneszánsz, meg ilyesmik. Tavaly már megjelent egy True Blue című kislemez, ez pedig itt lejjebb egy friss videó az egyik számmal, ami gondolom felkerül az érkező alnumra is. Despair Anthems lesz a címe és a Proufound Lore kiadónál júliusban jelenik majd meg. 

Az előző album borítóján egy night club fényei, pedig maga a zene elég fénytelen, elátkozott egy tánc lett. Baszott furcsa banda, olyasmi oszlói sikátorokba költöztették be az idegenkedő norvég körök szellemét, ahol leharcolt drogosok álmai vacognak. Négy éve jött ki a Raspberry Dawn, ami azt a fajta megátalkodott poszt-punk, amit tocsog a black metál mocsokban, mégis van benne valami különös glanc, szintipop elegancia. Pár éve még azt írtam, hogy valahol a Depeche Mode és a Venom között van félúton, de a két összehasonlítási pont ugyanúgy lehetne az Erasure és a Darkthrone, ami szerintem azért elég érdekesen hangzik. Az állítást pedig a két lejjebb található szám is rögtön le fogja igazolni. Ezek egyébként már az ötödik Okkultokrati, azaz a La ilden lyse című lemez dalai, mely teljesen egészében május 15-én fog kijönni a Southern Lord Records gondozásában. 

A kibaszott nyolcvanas évek, meg azok a legendás számok és lemezek, amiket Lux Interior igazából Poison Ivy lábai közül varázsolt elő. Bár a The Cramps minden időszaka elég menő, összesen kilenc lemez és huszonöt év volt a mérleg, mikor 2009 februárjában túlságosan fiatalon elment a frontember. A Three One G Records most nekik állít emléket, akik a psychobilly, a goth rock és a horror punk bizarr keresztmetszetében voltak geci nagy királyok. Az aktuális feldolgozásalbumon pedig olyan előadók nyomják, mint a Metz, a Child Bite, a Daughters, Chelsea Wolfe és Mike Patton. 

Ha elém raknának egy kérdőívet, ahol valahova mindenképpen be kellene írnom, hogy mi a vallásom, azt írnám, hogy Neurosis. Rajongásom széleskörű, de olyan mély benyomást csak nagyon kevés előadó gyakorolt rám, mint ez a zenekar. A mindig új és új jelentéseket hordozó tizenegy nagylemezen túl pedig Scott és Steve szólóanyagai is beértek. Ugyanabból a világból építkeznek, de még inkább személyesebbek és bátrabbak. Egy szál gitárral nagyon meg kell mutatnod magad és ezt a fajta őszinteséget, meg eleve az amerikai folklórt, amiben ez a stílus gyökeredzik, számomra abszolút ők hozták közel. Többek között az első három Steve Von Till szólólemez, amik után a negyedik, vagyis a kísérletezőbb A Life Unto Itself is már öt éve, hogy megjelent.

A belem kifordul az olyasmiktől, hogy tíz metál nóta a szerelemről, de ha nem ilyen ostoba és esetlen, alapvetően kedvelem a tematikus cikkeket. Szóval gondoltam most, hogy a vírus már jó ideje eltett minket befőttnek és egyre sűrűbben jelentkeznek a klausztrofóbiás tünetek, ezek jól megágyaztak pár elég veszett sludge lemeznek. 

Biztos, hogy a Germs énekesének volt a legjobb a művészneve. Habár piszok korán elment, de azóta is itt acsarog Darby Crash szelleme. Ő volt az, aki Kaliforniában nyomta és kurvára rá volt pattanva az angol punkra meg a kőkemény drogokra. Pontosan, ahogy Jerry A Posion Idea frontember is, Discharge és Germs fanatizmusból egyenesen az utcára, onnan meg a kómába. Hiába, aki nem evett még kukából, az nem biztos, hogy igazából belekóstolt a punkba. A nyolcvanas évek legelején sok bandának tényleg azért volt olyan destruktív a hangzása, mert az arcok éheztek, vagy mondjuk gecire be voltak állva.

Pont tegnap néztem meg a A Platform című filmet, ami kegyetlenebbnél kegyetlenebb jeleneteket rendel alá az üzeneteknek, hogy sehogyan sem működik. Egy függőleges börtönvilág különböző szintjein át mutatja meg, hogy az adott hierarchiában hogyan reagálnak az emberek a közös javak elosztását illetően, illetve akkor, ha nekik már semmi nem marad. Dermesztő és szégyenletes tükröt tart. A kapitalizmusban valakik mindig elvesznek és közben másokat mindig megfosztanak. A túlélésért folytatott verseny és a sérelmek tömkelege az együttérzést felülírja és úgy tűnik, hogy már csak kontrollal, vagy a kontrollnak nemet mondó erőszakkal lehet mindezt megállítani. A kommunizmus sem működik, mert az ember mindig elbukik. Velünk kéne, hogy pusztuljanak a rögzültségeink, máskülönben új dimenzió nem fog tudni megszületni.