Abszolút nem véletlen, hogy minimális hírverés mellett is, viszonylag sok embert megtalált a Contempt című lemez. Gyakorlatilag minden menő underground videócsatorna töltött fel tőlük azonnal koncerteket, szóval az extrém zenén csüngő bagázs úgy három éve és világszerte, eléggé Couch Slut fixált lett. Ezek öten összehoztak egy olyan lángoló, őrjöngő keveréket, amiben a The Jesus Lizard és a Today Is The Day tomboló betegsége, meg a hardcore zenék megveszekedettsége találkozik és rágja az élet láthatatlan rácsait, kétségbeesett könnyek között. A csaj jajveszékelve acsarog vagy keserű dühvel üvölt. Az ütem pedig, ahogy egy gyilkos noise / sludge bandánál illik, szép lassan felőröl, aztán simán csak megöl. Velem a Company Picnic With Dust Off és a Summer Smiles is megtette. Aztán a Penalty Scar és a Snake In The Grass még egyszer. Vagyis elég magas elvárásokkal vágtam neki ennek az új lemeznek. Egyszer már sokkot kaptam tőlük bazdmeg…

Hallgattam az első számot és arra jutottam, hogy valami ilyesmit akar csinálni mostanában a Napalm Death. Bejön az ének és tényleg piszkosul kaotikus, mint valami középtempóban mardosó grindcore / noise rock kombináció. A The Mouthwash Years után a Carousel of Progress pedig szintén ezért jó. Az előző lemeznél sokkal rövidebbek és ezzel párhuzamosan intenzívebbek is a számok. Még élesebb, még nyersebb a hangzás, agysejtabúzus, zajos punk. Az All The Way Down meg egyenesen félelmetes! Az elején a ritmus kiköpött Swans és aztán valahogy úgy is kezd el szétesni, Megan hajtépő verbális agóniája pedig teljesen megőrülni.

Nem tudom a témák milyen sorrendben lettek meg, de úgy állt össze a lemez, hogy lépésről lépésre, egyre durvábban mennek bele. Végig szakadék és idegbeteg, talán csak az I'm 14 és a Someplace Cheap lettek megfontoltabb tételek, de azért azokban sincs túl sok köszönet. Két lassú szám. Előbbi minden hangszeren totális, diszharmonikus káosszal és kontrasztnak hangulatos trombitával. Utóbbi pedig a ritmusszekció alattomos kísérete mellett, egy hosszú és nyomasztó monológgal. Egyszer eszembe jutott az Amygdala - de talán csak az ének miatt - ehhez képest viszont jó párszor a Zeni Geva. A The Stupid Man és az In A Pig's Eye is tele van ilyen nagyon fura dob és basszus játékkal, hasonlókat régebben a japánok is nyomtak.

Ez megint egy geci vehemens lemez. Elkeseredett, de kurvára kifinomult szövegek és az Amphetamine Reptile, Touch and Go aranykort idéző őrületek. Ahogy most a Gilead Media is ontja a jó lemezeket. A Couch Slut pedig marad az egyik legjobb aktuális banda. Megan is elég szimpatikus forma, de hogy szétszedjenek az ő részükkel, az a többiekben is eléggé benne van. Élőben a Theo Nobel dobost is kurvára megnézném magamnak.