A Mirror Reaper lemez után én azt mondanám, hogy a Bell Witch már nem is igazán doom metál, hanem inkább valami nehezen körülírható spirituális minőség, ami időtlen szigetté varázsolja a zenehallgatás élményét. Nem csupán sötétség, hanem ébredés is, mert szembeállít azzal az ősmagánnyal, ami egy tátongó gödörben, vagy jó mélyre elásva, de a születése óta mindenkiben ott van. A hatalmas zene súlya alatt pedig úgy köthetsz ezzel a legbelső maggal barátságot, hogy nem tudatos, nem is tudod, csak valahogy elragadott  és mintha elmosta volna a félelmeket az As Above és a távolba nyújtózó, szintén katartikus So Below.

A metál is olyan, mint a horror, az érzés a lényeg. Elkezdődik és három perc után kell, hogy sötét éjszaka legyen. Olyan sötét, ahol csak alig, vagy nagyon homályosan látom, hogy az iszonyatos fenevad, mint a legősibb átok, roppantja első áldozatának nyakát. Vasfogai vannak és engem a hideg ráz, ahogy azokkal nyers húst rág, apró cafatokra tép mindent vele. Halhatatlan lelkek és misztikus helyek, én meg odaadón hallgatom az ódon nyelveken károgó híveket, ahogy újabb terveket szőnek, démonokat idéznek. A katakombákban csoszogó csúf papok, kikhez menekülnek a sikító áldozatok, pedig csuklyáik árnyékából azt suttogják, hogy ők látták amikor az megöletett, teteme megsemmisíttetett és a lángok martaléka lett, mégis visszatért. A Calligram bemutatkozó albumát pontosan ezért érdemes meghallgatni, mert a londoni banda megtalálta, hogy hogyan kell az érzésekre ilyen formán hatni. 

Van tehát a felnifényezős, meg a bolt előtt állós. A kibelezős és az okosakat mondós, mackónadrágos vagy épp pezsgőlocsolós. Vagyont halmozó, golyóálló, mészégető és pénzégető rap is. Az új Run The Jewels klip pedig leginkább az utóbbi. EI-P és Killer Mike ugyanis megrendezték azt a képzeletbeli partit, ahol a pénz többé nem számít, csak az öröm és az élet. Persze a fiúk ezt is drága pezsgővel ünnepelnék meg. Ebbe a zavaros álomba kavar bele  Dj Premier is, akinek a keze egyébként szintén kurva drága aranyból van. 

Egy barátom nem rég azt mondta, hogy olyan helyen lakik, ahol nincsenek fák. Elképzeltem és egy kicsit fájt. Akkor még nem gondoltam, hogy lesz majd olyan év, amikor nem hallunk majd élőzenét. A koncertek jelentősége leginkább a koncertek hiányában mérhető, pont tavaly ilyenkor pörgött a Roadburn, ahol a Thou és Emma Ruth Rundle többek között együtt léptek föl. Idén az se és sok minden más se lesz, így néhány klassz felvétel lehet akár életmentő, ebben a videóban is tök jól nyomja az énekesnő. A tavaly megjelent On Dark Horses album két számát vették fel korábban, de csak pár napja került ki a Highway Holidays TV csatornájára. Nagyon komálom, ahogy énekel. Kellett ez a hangulat, így estére. 

Kés, láncfűrész, vagy egy fasza szögekkel kivert buzogány, ezek általában mind azt jelentik, hogy zeneileg teljesen jó az irány. Imádom amikor a hardcore ilyen otromba, az arcomba mászik, picsán rúg és gyomrom basz. Az új Contra harminc másodperc alatt simán behozza azt az érzést, hogy valakit különben, úgy én is jól pofán basznék. Így kell ezt csinálni gyerekek! Izomból és kurva keményen bazdmeg! A lelkesedésem pedig leginkább annak szól, hogy jön szembe végig a Sheer Terror, ősgitárszólók meg a legaljasabb utcai mocsok, de mint az állat!

Egy láncfűrész, vagy egy szöges buzogány, általában azt jelenti, hogy teljesen jó az irány. A minap olvastam a hálón egy vitát a Sex Pistols punkra gyakorolt hatásáról, de a beszélgetés nagy része butaság volt, az ugyanis egyértelmű, hogy a Motörhead minden idők első crust zenekara. Még ha Lemmy nem is akarta, hogy ő legyen egy rakás elcseszett UK82 gyerek atyja, de akkoriban minden szemét kis geci őket hallgatta. A durva pedig az, hogy még ma is ez van. Persze sokkal gyorsabban, meg okádék paraszt hangzással, de a bicskás punkban nincs más, csak ilyen vagy olyan Motörhead crust.

Én csakis a változatosságban hiszek. A Shabazz Palaces pedig egy meglehetősen különleges együttes. Valószínűleg az űrhajó először a kongói dzsungelben szállt le és a másokkal való találkozás egyáltalán nem lett végzetes, viszont új tudást hozott, ami Afrikából az afrikaiak halhatatlan lelkével elutazott. Alice Coltrane, Bennie Maupin, Oneness of Juju és a Sun Ra kozmikus perspektívái segítenek a tervezésben, hogy a Shabazz Palaces zenéje olyan legyen, mint egy szépen csiszolt drágakövet ábrázoló csillagkép a fekete égen. 

Békeidőben is megcsinálhatták volna, de lehet, hogy korábban már volt is szó róla, csak a karatén para üres percei még ráerősítettek, hogy beinduljon ez a FREEJACK néven futó kétszemélyes projekt. A kiötlői eléggé ismerős emberek, az egyikük ugyanis a Tizedes (Tizedes), a másik meg a Sas (Szakály Péter) Szombathelyről. Szóval Budapest Hardcore és Savaria Colonia arcok közös sztorija ez, ami jelenleg egy küldözgetős stúdióprojekt jó pár ötlettel. Két szám az elmúlt napokban már kikerült, de Tizi tegnap még egy csapkodós, kurva gyors, vinnyogóst is mutatott, azt mondta már négy számot sikerült összedobni. Sas abszolút univerzális, botrányosan tud kiabálni is, Tizi meg hozza, ami nagyon az övé, össze nem keverném senki mással, ahogy tolja. A számok mondanivalója sem lesz meglepetés: Elmentek ti a jó kurva anyátokba vs. beetetés! Ez ügyben a Brainwash mondjuk egyből odabasz!

Az internet ma már lehetőséget ad, hogy minden egyes banda, mint egy soha el nem csendesülő áradat, azonnal elérhető legyen. Ez a kényelmes világ pedig kurva sok mindenkit életben tart, rengeteg a jól felszerelt zenekar, akiknek már az indulásnál három online fóruma, kiadója van. Talán ez a nagyon modern és nagyon jól lakott életforma az oka, hogy az új generációk metálja, csak nagyon ritkán tud lemenni abba az éjsötét, rút, ragadós mocsokba, amibe anno a régi bandák. Ezt az ősrégi és legendásan penetráns death / doom  ingoványt kavarta fel a Relapse Records egy újra kiadással, ami nem más, mint a dISEMBOWELMENT első két kislemeze, demo cucca. 

Ha már a múltkor volt Shelter és tegnap ITT Racetraitor, akkor ma legyen fókuszban a 108. Novemberben ugyanis a Songs of Separation album huszonöt éves jubileuma végett a legendás banda ismét fellépett, méghozzá hazai pályán és úgy négy-öt év csend után. Pár éve még volt néhány buli, de ezen a téren a 18.61 című utolsó album után a zenekar már nem igazán volt aktív. Rob Fish énekes egy rövid időre akkoriban ki is lépett, mert nem érezte elég hitelesnek azt, amit csinálnak. A 108 ugyebár az egyik olyan NYHC banda, akiket a krisna-tudat hajtott és kizárólag ezen hitrendszer kapcsán fogalmaztak meg üzeneteket.