Mindenki imádta, amikor Berger a tányérokat lerúgta és ez is benne van. A Hair című film hangulata, tollfülbevalóval holdat ugatni a parkban és elszállni zenében. A hetvenes években minden megfolyt, amit az öreg négerektől megtanultak a nagyvárosi gyerekek. Csilingelni, hullámzani, torzított gitárokon át kezdett szólni a blues és a dzsessz. Néhol szivárványosan, de máskor kurvára besötétedett, mint odalent az elátkozott délen. Azt a fajta titokzatos mélységet megmutatni a rockzenében, mint ami a True Detective első évadának részeivel liánként kúszott fel hátulról a tudatodig, nem mindenkinek adatik meg. Ezen a lemezen Louisiana állam ingoványos földjei helyett viszont inkább az ezer tó vidéke elevenedik meg fakunyhók pislogó fényével, amiket egyébként egymástól jó távol húztak fel. A Hexvessel ugyanis egy finn zenekar, akik most jöttek ki egy minden eddiginél rejtelmesebb albummal. 

Bár amit írok nem is biztos, hogy igaz, ugyanis a No Holier Temple című anyagot visszahallgatva, ez a mélység már azon is ott van és pont ugyanennyire kiforrottan. Azt és most a legújabbat is a Svart Records gondozta és nekem úgy tűnik, hogy ennek komoly jelentősége van, mert a Century Media támogatásával nem születtek ilyen albumok. Elképesztően tehetséges zenekarról van egyébként szó, szóval ezzel nem azt akarom mondani, hogy a When We Are Death és az All Tree nem elég jó lemezek. Csupán csak én voltam az, akit ezek kicsit kevésbé érintettek meg. Nem úgy, mint most a Kindred, amiben már az első hallgatásnál is teljesen elmerültem és azóta is csak pislogok attól a világtól, amit ezúttal tíz dalban és az ő szemükön keresztül látok.

Grave Pleasures, Oranssi Pazuzu, Hexvessel közös turnét akarok. Már a Billion Year Old Being című első szám is, akár egy okkult mesekönyv, bontja ki a történetet, amiben a Pink Floyd és a Blue Oyster Cult hatásait is éreztem. A gazdagon hangszerelt és nagyon játékos hetvenes évek egy remek történetmesélővel, aki nem más Mat McNerney (Grave Pleasures, Beastmilk)énekes és az ő egyik fajta hangja. Esküszöm a fazon, mint a magány szerelemese, egy erdővel benőtt, felégetett szenthelyen, sokszor úgy adja és félelmetesen érzi. A Demian viszont még drámaibb. Skandináv folklór, 16 Horsepower és Jimi Hendrix. Meg kicsivel utána felcsendülő csodálatos Bog Bodies, ahol a billentyűk az ének és a szaxofon harmóniája bennem olyan élményeket mozgat, amik eddig a Dead Can Dance vagy a Bohren & Der Club of Gore zenekarok nevéhez fűződnek. Eklektikus és messzemenően tökéletes. 

Ahogy az átvezetésnek szánt Sic Luceat Lux is, hogy kevesebben, mint két perc alatt szólaltasson meg egy hangszerkertet, mielőtt megérkezik a Kindred lemez legerősebb tétele. Ez számomra ugyanis egyértelműen a Phaedra. Azokkal a dobokkal, dalszöveggel és misztikummal, egy igencsak elborult rituálé. A gitár pedig megint az a progresszív ér, amiben ugyanaz a vér csörgedez, ami életre keltett pár Opeth lemezt. B.J. Cole és Faust hatások csúsznak itt össze a balladai hangvétellel, szelleménekkel, hosszan elsötétülő hónapokkal, egy meglehetősen különleges faunában. Zárásképen pedig a Joy of Sacrifice a vonósokkal, minden után még azzal együtt is meghajoltam. Nem meglepően, de ismét nagyon magas színvonal. Az előzetesek után akármire is számítottam, miközben egyben hallgattam, egyre inkább megérintett. A Kindred egy nagyon személyes és végtelenül misztikus alkotás. Biztos, hogy ez lesz az év egyik legjobbja. Bakeliten most azonnal a polcra.