Volt az a fickó, aki liberális eszmék leple alatt koronás megváltóvá nőtte ki magát és zagyvalék elméletei mentén nagy faji háborúra készült egy kereszténynek hazudott szekta élén. Pontos diagnózisa talán lehetne nagyon kis növésű, de nagyon súlyos nárcisztikus személyiségzavar, ami két kérdést még napjainkban is azonnal felvet. Hogy a Manson lányokat akkor  ma Petinek, Tóninak, Zsoltinak és Sziszinek hívják-e?

Bár zeneileg azok másban utaznak, de tavaly is volt dán favoritom. A Halshug szintén egy koppenhágai bestia, de ők kidolgozatlan, ösztönállat zenét nyomnak. Igaz a TELOS is ösztönöket korbácsol, ellenben komoly struktúrával bír, kegyetlenül ki van tervelve a gyilok. Vagyis egészen pontosan ki volt, mert a zenekar saját nevével megcímzett anyag két éve egyszer már megjelent, mint bemutatkozó lemez. Valamivel azonban nem lehettek megelégedve, így most bemutatkoznak még egyszer. Ezúttal a WOOAAARGH Records gondozásában. 

A kilencvenes években mindenki táncolt és micsoda tánc volt. Csak nem az ózdi kocsmában a Betty Love haknin, hanem azokban a klubokban, ahol a legújabb londoni irányzatok terjedtek a party zenében, mint a bozóttűz. Súlyos, hideg bunker techno. Alattomos minimal és közben a jungle meg még vagy egy  tucat ötvözet és mellettük azok a kísérletező producerek, akik mindenhonnan kilógtak a sorból. Aphex Twin pedig büszke lehet a gyermekére, Machine Girl néven egy mester padavan pakol, szeletel és harap. Bármelyik mixet elővettem, ami a neve alatt fut, szinte kötelező volt a vicsorgás, nagyon érzi a gyerek. 

Én a koncerteken mindig a dobost nézem. Jó motor nélkül nincsen kemény tempó, hiába patent minden más alkatrész. A Yautja zenekarba meg pont egy koncertvideóval futottam bele, szóval mindjárt azt skubiztam ott is, hogy miket üt a fazon. Az arcom meg egyből az asztalon, ahova gyorsan lementettem, mielőtt a pofám leszakadt. A csávó és a zenekar olyan darálóba rak bele úgy egy az egyben, mint kommunista szombat a népeket, úgy hetvenegyben. A Yautja szó igazából a fajt jelöli, itt a földön mi úgy hívjuk őket, hogy Predator. A Dead Soil lemezzel pedig el is kezdődik a vadászat. Primitív ösztönök térhódítása, ahol a grind és a sludge, mint hatalmas kráterek, ehhez a történethez az abszolút színhelyek. Nekem a Backslider, The Great Sabatini, Mistress és a Nails nevek ugrottak be egyszerre. 

Charles Bronson, Henry Fonda, Tooper Harley, Kate Mosh! Vagyis a fastcore vonalon abszolút működik a hagyományőrzés, maximális tiszteletem mindenkinek. Jodie Faster pedig csak egy újabb sztár, akik az Iris Steensma és Clarice Starling iránti tisztelet végett is játszanak ilyen pergősebb hardcore muzsikát. A francia banda diszkográfiája mára már van is vagy tizennyolc perc, szóval nagyon komoly az életút. 

Száz ember hagyta el a termet iszonyodva mikor először levetítették egy filmfesztiválon. Szóval egyértelmű, hogy fel kellett venni a listára. Lars Von Trier filmjei és egyéb megnyilvánulásai is azt sejtetik, hogy a neves rendező lábon hordja ki az elmebetegséget. Ami csak egy újabb nyomos ok, hogy miért kellett mindenképpen elmenni A ház, amit Jack épített című filmre. Amit most mi is megnéztük. Úgy negyvenen voltunk a moziban, szinte mindenki harminc és ötven között. Senki sem tűnt elmebetegnek.

Oké. Aki pörgeti lefelé a CVLT Nation cikkeit az most nem fog hanyatt esni, mert valószínűleg túl van már ezen a kislemezen. Mondjuk lehet, hogy az sem dob egyből egy hátast, aki még nem, viszont én elég jónak éreztem a Section H8 bemutatkozó anyagot ahhoz, hogy ide is kipakoljam. Meg nem is ugyanaz a hozzáfűzni valóm, mint amit ott olvastam. Ők az irgalmatlanul beteg hardcore bandaként konferálták fel őket, pedig szerintem könnyen szerethető anyagról van szó, bár tény, hogy első nekifutásra nem ettek és nem vettek meg engem sem.

Még amikor a jó öreg Myspace lapozgatása ment iszonyat rá voltam csúszva a Psycho+Logical cuccaira, de leginkább az első Goretex lemezre. Nézegettem a megosztott cuccokat, képeket, borítókat és közben méregettem, hogy ez a sátán dolog mennyire lehet komoly. Aztán arra jutottam, hogy annak tűnik. Érdekes, hogy én is azt hittem, hogy Jak Progresso valójában Gore Elohim ösvényein jár, de valójában azonos időben - 1999 - kezdtek el ezen az okkult horrorrap vonalon mozogni, szóval senki nem utánozgatja a másikat. Jak Progresso nevét én egyébként pont egy olyan Gore Elohim lemezen ismertem meg, amihez az egyik dunaújvárosi haverom adott alapot a tagnak. Jak Tripper - így is fut - amúgy szintén iszonyat kreatív pali. Kis millió istenverte saját alapja van és persze pakolnak is neki, amiken mindig zseniként oson és futkos rossz érzés. 

Önsorsrontás és elidegenedés mindentől és mindenkitől. Mikor ezt olvastam, úgy éreztem túl korán akarnak leleplezni valamit és talán túl patetikus is, először had hallgassak inkább bele. Aztán mikor megtettem megértettem, hogy aki ilyen zenét csinál, az nem csak a hallgató hallhatatlan lelkét nyiszálja egy életlen késsel, mert közben önmagának is kurvára az áldozata lesz. Hiszen képtelenség kívül maradni, mikor ebben az egészben nyakig vagy benne és csak süllyedsz és süllyedsz mikor alkotsz. Lehet, hogy ezek a szegedi csávók mikor kijönnek a próbateremből és valaki rájuk néz, az gondolhatja, hogy minden rendben van, de akinek az új Boru beakad és ebbe a négy számba úgy rendesen belemászik, az tudni fogja, hogy a dolgok messze nem olyanok, amilyennek szeretnénk őket. 

Szerintem nagyon cuki, ahogy a nagypapák folklórja és ez a maradjunk punkok dolog találkozik az államokban. Én a Farmageddon Records lógójából is csináltattam matricát itthonra és The Builders and the Butchers zenéjét is nagyon szeretem. Ha nem is pepitában, de a Bridge City Sinners ugyanez. Iszonyat jó hangja van a csajnak és még ha nem is áll hozzám zeneileg közel minden pillanat, valahogy nagyon szimpatikus tud lenni az egész. Az ukulelével, bőgővel és a bendzsóval együtt.