A közösségi médián lógni vegytiszta önszopatás, de néha van egy-egy momentum, ami értelmet ad a feleslegesnek. Például a facebook kék ég alatt futottam bele az Öndivatbemutató című videóba, amit rohadtul nem ismertem. Bevallom Hajas Tibor neve kotta, nem tudtam, hogy volt ez a fazon. Pedig azért elért pár emberhez a hetvenes és a nyolcvanas években, amikor diktatúra radarjai alatt meghúzódó párhuzamos kultúra szerves része volt, de ezt majd nyilván te is elolvasod. Költő volt a faszi, meg feszítette keresztre magát, meg vannak fasza fotósorozatok, de nyilván ezekre majd te is rákeresel. Mert a lényeg a videó amit csinált. Ez a súlyos videó!

A Beton az underground alapja, mi meg alap, hogy voltunk a Betonban. Idén harmadszor, vagyis eddig minden évben mikor összejött a győri klubfesztivál. Szóval gondoltam írok róla pàr keresetlen sort, de inkább sztori és köszönet jelleggel. Egyébként is volt vagy húsz zenekar a két nap alatt, tehát a lényegre kell szorítkozni és a lényeg úgy is az lesz, hogy fasza volt egész. 

Van a Rozsda és Csont meg a Bikanyak és csávó másik  filmje a Maryland. Annak a végén van egy Gesaffelstein szám, onnan ismerem a német techno producert. Rákerestem és találtam két nagyon súlyos albumot is az elmúlt pár évből. Néhány napja meg kijött egy új videója, én élem minden részletét. Zseniális ötlet, amiről szeretném azt hinni, hogy értem a lényegét. Azt hiszem, hogy amit látunk az a jelenünk, ahol van az ego, azt félretolja egy másik ego, aztán megjön a szuperego. Mindenki tolong a figyelemért,  elkezdenek durván torzulni a dolgok. A szám címe meg Reset. Érdekes! Alap techno témából építkezik a faszi, de jól keveri, nagyon nyers, súlyos lett ez a három perc.

Érdekes, hogy a hazai rocksajtó egyáltalán nem kajálja, pedig a Prodigy ajnározása napi szintű balkezes rutin mindenfelé, ahova nézek. Pedig az extrém külsőségek szokták szorozni a népszerűséget, manapság nézni a legnagyobb divat. Arcba tolni már fél siker, nagyon komoly dolgokat sokszor nem is kell mögé rakni. A ho99o9 viszont azt pakol, elég faszán tolják szerintem. A glanc csak fricska, a bomba a zenében robban a két Bad Brains gyereknél. 

Ma is kiráz a hideg, amikor Bruce Lee rálép O'Hara nyakára és roppant egyet a csigolyáin. Most is azt tartom a legromantikusabb filmjelenetnek, amikor Rocky fut a jégen Adrian mellett és a bunyóról mesél neki az első randijukon. Viszont pár dolog azért mégiscsak megváltozott a nyolcvanas évek óta. Mondjuk, hogy kidobtam a kukába az akkori metál kedvenceim felét. Termékcsatolás és újracsomagolás, meg a csalódás, az újabb csalódás. Gyerek fejjel ők jelentik a világot, aztán felnősz és azt látod, hogy heavy metál haknivá zsugorodik ez a nagyvilág. Ami annyira nem is nagy baj, ha vannak olyan zenekarok, mint a Voivod. Ők ugyanis mindeközben a Nothingface óta nem csináltak két ugyanolyan lemezt. Ellenben csináltak kilenc nagyon fasza albumot.

Még tart a vadász szezon, el kell kapni minden fasza lemezt, ami megjelent az idén. Viszont a szerencse az, hogy lemezek is vadásznak ránk és van köztük pár igazi gyilkos. Mikor a Seattle's New Gods négy tagja banda nevet választott, azt hiszem az egy őszinte pillanat volt. Az önirónia ez esetben ugyanis jogos trónra ültetése is önmaguknak. Az eset maga pedig az első nagylemez, ami nyáron jelent meg Burnpile címmel. Én meg mondom hozzá, hogy toplistás post-hardcore, egy tipikusan Seattle garázsból. 

Kopár fűcsomókra olvadó forró napkorong. Döglött húsra és szélfútta csontokra felfűzött szózuhatagok. A lélek sokféleségét tájképek tükrözik vissza, az író nem fukar az árnyalatokkal és nem akar hazudni. Ahol nincs víz, ott kiég minden. A pusztulás nem az irodalom kiváltsága, felejthető katarzis egy polcon, hanem az a tény, aminek közelről orrfacsaró szaga van. Cormac McCarthy a szagokról ír és azt hiszem leginkább ezért ő a kedvencem.

Guerrilla Incendiary Sabotage Mutineer vagy Genocide Infanticide Suicide Menticide. Vagy Gothic Incest Sex Machine és God In the Schizoid Mind. Tehát G.I.S.M.. A világ tudja, hogy mitől váltak kultuszbandává, szóval nekem már nem kell leírnom. A japán punk színtér legjava mindig kuriózumnak számított és főleg azért, mert a nyolcvanas években mindenkire a G.I.S.M. hatott. Alapból ellennék összes kedvencem első lemezével, de néha azért vannak kivételek. Mint az ő esetükben is, akiknek épp az utolsó, leköszönő anyaguk maradt a legnagyobb kedvenc. A Sonicrime Therapy ugyanis a tökéletes G.I.S.M. album.   

Nekem tetszik az egész Necro, Ill Bill sztorit Howie bàcsival meg minden. Ahogy meséltek egy interjúban az életükről - igazi elcseszett család elbaszott gyerekei - és az első közös bandájukról, ami egy death metal zenekar volt. Meg a felismerésről, hogy a kilencvenes évek elején úgy érezték, ehhez a műfajhoz már semmi újat nem tudnak hozzátenni.  Ellenben rap zenét csinálni a dicső és belezős  fémikonok szövegvilágával és szellemiségével sokkal érdekesebb lehet. Szóval megszületett az a világ, ahol a szörnyek, gengszterek és a klasszikus amerikai slágerek mind ugyanannak a családnak a konyhájában végzik, mert valaki darabol, valakit meg darabolnak. Például egy dalt, egy jó hangmintáért, amitől kajak kiráz a hideg. 

Mostanában rengeteg filmet újranéztem a hetvenes évekből és azt hiszem ráeszméltem, hogy mi hiányzik napjainkban a moziból, de kurvára. A kegyetlenül jó jazz és ezen belül is a szaxofon leginkább, ami pont akkor mond el mindent, amikor egy utcán vesz a kamera és senki sem beszél. Készüljön az a film bármilyen stílusban, ami felcsendül benne zene, abszolút meg fogja határozni a hangulatát. Ehhez képest viszont van olyan is, amikor csak zene van, filmszerű képeket is fest, de azok sosem kerülnek fel a vászonra. A Chaos Echoes pedig ettől nagy mágus. A Tone Of Thing To Come című lemezzel ismertem meg őket és már az az alkotás is vegytiszta művészet volt. A francia death metál színtér legsötétebb sarkában.