Önsorsrontás és elidegenedés mindentől és mindenkitől. Mikor ezt olvastam, úgy éreztem túl korán akarnak leleplezni valamit és talán túl patetikus is, először had hallgassak inkább bele. Aztán mikor megtettem megértettem, hogy aki ilyen zenét csinál, az nem csak a hallgató hallhatatlan lelkét nyiszálja egy életlen késsel, mert közben önmagának is kurvára az áldozata lesz. Hiszen képtelenség kívül maradni, mikor ebben az egészben nyakig vagy benne és csak süllyedsz és süllyedsz mikor alkotsz. Lehet, hogy ezek a szegedi csávók mikor kijönnek a próbateremből és valaki rájuk néz, az gondolhatja, hogy minden rendben van, de akinek az új Boru beakad és ebbe a négy számba úgy rendesen belemászik, az tudni fogja, hogy a dolgok messze nem olyanok, amilyennek szeretnénk őket. 

Nem kellett volna elolvasnom a feltüntetett közreműködőket ahhoz, hogy a Boru nevet kapcsoljam valahogy az Oaken és a Wasted Struggle zenekarokhoz, de így könnyebb dolgom van. Mert van ez a kis magyar extrém zenei színtér, ami hiába szűk, mégis különleges bandák tágítják a teret. Zeneileg legalábbis mindenképpen. Az Inertia című első Boru nagylemez is olyan, amit inkább a súlya alapján tudok magamban megmérni és az okozott érzések mentén azonosítok be, mintsem felcímkézem. Azzal ugyanis nem lenne könnyű dolgom, bár persze körbe tudom lövöldözni a táblát, ha nagyon muszáj. 

Az indítás tényleg death / doom, egy pillanatra azt hittem kapok valami hasonlót, mint a Spectral Voice, de ez nem úgy Denver, ahogy elsőre kinézett. A Celestial Body című szám ugyanis egy McCarthy súlyú történet és itt most nem az íróra gondolok, pedig ő is nagyon nyomasztó. A gitártéma valahogy kapcsolható a black metál lemezeken megszokott játékstílushoz, de ezt nem nevezném annak. Szóval a gödör amit ás, tényleg maradjon névtelen. Amúgy sem találtam neveket, szóval az énekest is csak úgy tudom hívni, hogy énekes. Vagy esetleg írhatom, hogy az elszabadult állat, mert egyébként az is igaz. 

Az Eternal viszont az a drone / noise hangulatkeltés, ahol le kell írnom, hogy Primitive Man, mert eltéveszthetetlen a párhuzam. Az alkotók talán értékelnék a bókot, ha nekik írnám a soraim. Vagyis írom, még mielőtt a következő hét perc megesz. A Hollow Dream ugyanis hordoz olyan üzenetet a fagyott, dühös tempóiban, hogy mindenkit emésszen el. Az a gyors rész és utána az a lassú. A pusztákon bazdmeg barbárok élnek. A barbárok bazdmeg nem remélnek. Tizenhét perces számokat írnak és ijesztőbbek még a tükörnél is. Lassan indul be a vége, de épp ezért akarom egyre jobban, hogy beinduljon, mert számítok rá, hogy szörnyű lesz és kell nekem az is. Kibaszott negatív katarzis, ezek elmentek a legvégéig. Mint a Dead In The Dirt legvégén is. Szóval nem hazudtak a szegediek, tényleg az van ami először ott volt. Önsorsrontás és elidegenedés mindentől és mindenkitől.