Száz ember hagyta el a termet iszonyodva mikor először levetítették egy filmfesztiválon. Szóval egyértelmű, hogy fel kellett venni a listára. Lars Von Trier filmjei és egyéb megnyilvánulásai is azt sejtetik, hogy a neves rendező lábon hordja ki az elmebetegséget. Ami csak egy újabb nyomos ok, hogy miért kellett mindenképpen elmenni A ház, amit Jack épített című filmre. Amit most mi is megnéztük. Úgy negyvenen voltunk a moziban, szinte mindenki harminc és ötven között. Senki sem tűnt elmebetegnek.

Legtöbben nem azért nézünk meg egy nyilvánvalóan nehéz filmet, mert elmebetegek vagyunk. Csak vannak dolgok, amihez kell ez a távolság, hogy beszélni lehessen róla. Valaki mondja el, miközben mi ülhetünk a sötétben és a csendben. A lényeg, hogy nekünk ne kelljen megszólalni. Főleg olyan kérdésekben, amik tabukat feszegetnek. Mint a tömény erőszak, ami valószerűtlenül hat a filmvásznon is. Pedig kevés markánsabb része van a hétköznapjainknak, mint ez, ami ekkora erővel képes formálni az egyetemes emberi életet. Mégsem vesszük észre azonnal, mert ez az a rész, az a részünk, ahol mindig elfordítjuk a fejünket. Pontosan úgy, ahogy a moziban tesszük. Például mikor Jack leteszi az emelővasat. Vagyis épp akkor, amikor egyébként már rég túl késő. 

A rendező pedig tudta, hogy eljövünk. Meg azt is, hogy kik vagyunk. Szerintem ezért játszódik a történet valahol a hetvenes évek végén, vagy talán a nyolcvanas évek elején. Amikor születtünk, ahol még gyerekek voltunk. Amerikában vagy amerikai filmeken lógva. Szóval apánknak és azoknak a férfiaknak, akik egyidősek apánkkal volt ilyen szemüvege, kabátja és haja. Vezetett, vagy szeretett volna vezetni olyan autókat, amik mellett Jack is elment a filmben. Az érzékenyítés pedig egész jól sikerült, mert már a második jelenetnél tartottunk és még hallottam felnevetni embereket a teremben. Bevallom én is elmosolyodtam az egyik párbeszéden, pedig akkor már tudtam, hogy nincs min nevetni, mert csattant az első pofon.

Egy ember története az egész világ története. Ha elfordítom a fejem, ez lehetne egy nagyon szép gondolat is. Viszont, ha kinyitom a szemem semmi sincs, ami ennél ijesztőbb lenne. Mindenáron megkaparintani a totális kontrollt. Az örökké stabil alapok legnemesebb illúziója. A filmben ugyanis Jack is építkezik. Én meg tartom magam, mert még magam előtt sem akarom beismerni, hogy az az ideges fészkelődés az előttem lévő székeken igazából én vagyok. A székbe nyomott térdemen át érzem valaki hátát, aki nem tud egy helyben megülni és még ráadásul azt is neki kell megüzennie ezzel, hogy én sem vagyok erősebb nála. Ugyanúgy utálom a jeleneteket és félek. Jack meg közben tervezget tovább és egyre nagyobb dolgokban gondolkodik.

Van aki egy tőzsdecsődöt tervez meg. Másoknak pulpitus, mikrofon és fény kell ahhoz, hogy játszanak az emberek érzéseivel. Pol Pot meg lelövette a szemüvegeseket, mert érezni akarta, hogy megteheti. Matt Dillon bármelyiküket zseniálisan eljátszaná, ez Jack szerepéből most abszolút kiderült. Sosem hozott erősebb formát. Lars Von Trier előcsalta belőle is. Pedig tökéletes fények, folytonos zenei bejátszások, gyors vágások és minden más csomagolás nélkül állni a csendben, ahol húsz centiről vesz a kamera és csak egy fuldokló zaklatott lélegzetét hallod, szerintem nincs könnyű dolga a színésznek. Itt mindent a saját színével, szagával és mocskával kaptunk, azt kapaszkodtunk. Az egyetlen segítséget Verge jelenti, de hogy a puszta hangja mögött ki van, az igazából roppant kétséges. A kérdései alapján lehetnénk mi is, de mikor mint Jack válaszol Jack-nek, az kurva veszélyes. Trier rajta keresztül próbálja több szemszögből megnézni, hogy vajon mi az, amit mi látunk magunk körül. A rendezőtől szintén megszokott szimbolikus, teátrális képi világ a videoklip szerű film a filmben megoldások pedig csak az utolsó harmadban jelentenek valamifajta feloldozást, abból az említett nyomasztó csöndből, ahol mindennek és mindenkinek nagyon súlyos hangja van. A zárójelenet tehát nem is lehetne máshol, mint ahova Dante is elvitt minket, hogy elmondja mi a helyzet. Trier szerint onnan régen vezetett kiút, de annak már vége. 

Megint nem hagyott úgy kijönni a moziból, hogy ne hozzak onnan el valamit. Szóval szerintem három lényeges kérdés marad ezután a film után. Az első, hogy igazából Jack az kicsoda? A második, hogy mi kik vagyunk ebben a filmben? A harmadik pedig, hogy a rendező most tényleg őrült, vagy csak simán igaza van? Mert pár éve is, az éppen aktuális botrányfilmje kapcsán, sokan azt mondták, hogy bolond. Egy orosz pedig tapsolva felállt és azt kiabálta: Rendező úr mi értjük önt! Én meg azt próbálom megérteni, hogy van-e ennek köze ahhoz, hogy egy orosz félévente látogat el hozzánk, mert van itt egy barátja, aki szintén építkezik. De hallom valaki megint felnevetett...