Úgy kezdtek be, mintha az egész lemez ordenáré paraszt d-beat lenne. Aztán jött a Trial és azok a furfangos poszt-punkos felhangok, amik jól bekevertek, de megállapodni valaminél még itt sem tudtam, mert a jó öreg speed / thrash vonalból is bőven kaptam. Hozzáteszem, mindezt kurva jó, garázs hangulatban. A Therapy bemutatkozó lemezénél tehát, olyan egyben van érzésem volt egyből. Az a fajta hardcore / punk ez, amiben semmi sincsen túllihegve, de valahogy ott van benne az a néhány erős árnyalat, ami az alaphangot a nyolcvanas évek óta úgy rendesen megadja ebben a szabadfogású műfajban. 

A Purge volt az első lemezük, elég rövid idő alatt evett ki belőlem egy részt, pedig nem egy gyors zene, ez inkább lassan hatol befele. Azt hiszem a CVLT Nation hasábjain lett toplistás a doom / sludge kategóriában, ott találtam rá és az a fajta cucc lett, ami megmaradt, velem maradt. Sanyarú sorsú sludge fattyú, torzító pedálok alatt hal meg összekapaszkodva a doom és a blues. Mindez abban a megfogalmazhatatlan francia értelmezésben, ami az ottani underground sajátja, de nem könnyű elmondani. A Roy-Vermine volt a lemez legsúlyosabb mélypontja, kurvára nem volt könnyű belőle felállni. Szóval nagyon vártam a kettes lemezt, de minő véglet, a Pourrissoir annyira nem tetszett. 

Egy lepusztult környékben és a másnaposságban elég sok a közös. Elhagyatott, fájdalommal teli, de még van benne mámor. Élni ott és megélni, mind két eset személyes ügy, amivel keményen meg kell küzdeni és lesznek olyan pillanatok, amikor még a jó isten sem segíthet. A legdurvább sztorikat mindig az élet írta, szóval, ha valaki a valóságból merít egy filmhez, azon szerintem sosem veszíthet. White Boy Rick története megérdemelte ezt a filmet. 

Valahogy így kell ezt csinálni. Pillanatok alatt az egyik legnagyobb hatású bandává válni, megmaradni végig hitelesnek és abbahagyni a csúcson. The Specials sztori az így nézne ki címszavakban. Ha most nem lenne megint folytatás, a kilencvenes évek feldolgozásalbumait követően. Amúgy flottul, öregurasba visszatérni laza 37 év után, ugyanis azóta nem írt új számokat a banda. Viszont most csináltak Encore címmel egy zsír új lemezt és az előzetes alapján a ska műfajban még mindig ezek a jóforma tagok a legnagyobb királyok.

Múltkor olvastam valahol, hogy a Bohren und der Club of Gore hasonló, mint a Neurosis és abszolút értettem, hogy a szerző miért keres kapaszkodót egy olyan banda nevében, ami zeneileg azért elég távol van az általa tárgyalt előadóktól. Mert van ez a másik szint, ahol kategóriában már nem, csak súlyban lehet mérni, hogy a hallgatóra az adott alkotás, milyen erős hatást gyakorol. E tekintetben tehát  dälek is a stílusok felett áll, mert lehetetlen hasonlítani bárkihez. Ahhoz túlságosan belemegy, sokkal mélyebb és komplexebb zenei jelenség, minthogy simán le lehessen írni, ő egy hip-hop előadó. Főleg miután a meglehetősen absztrakt saját dolgok mellett, csinált már lemezt a Faust zenekarral és van Techno Animal közös cucc is. Az Anguish pedig egy újabb komoly dälek projekt. 

Szakadnak ránk a jó hírek, súlyos lesz a július. A Thoukker Booking követőinek thoulajdonképpen már nem lehet újdonság, mert hónapok óta szó van róla, de a konkrét időpont csak a közelmúltban lett thouti. Eszerint pedig július 27 - én lesz Budapesten Thou buli. Nem az egyetlen, de az egyik legkomolyabb sludge banda Louisiana államból, akik rohadt nehéz málhákat pakoltak ránk tavaly. 

A kilencvenes évek közepétől kezdett kicombosodni, kétezerben már, mint a bozóttűz terjedt és szabdalta szét az arcunkat. Aztán alig pár évvel később meg alig lehetett találni egy rendes régi sulis drum n bass vagy  jungle bulit. A hiányérzet manapság pedig még erősebb, mert csúnyán leszűkült az a réteg, ahol ezt a stílt még profin nyomják. Ezért is esett jól Christoph De Babalon új cucca. 

Elég izgalmas napot zàrtunk, izzott ma az internet. Csàóka bàcsi és tesókája tegnap kezdtek el szivárogtatni, hogy valami nagyon nagy dolog készül és az elmúlt huszonnégyben minden szóba is került, ami szóba kerülhetett. Komolyan mondom, én már azt hittem, hogy Lemmy átbaszott mindenkit és Phoenix Music Zolival tárgyalgat, de végül nem így lett. Hanem az van, amit már te is tudsz, hogy YOB és Neurosis játszik együtt július 24 -én Budapesten a Dürer Kertben.

Van olyan, hogy az új zenék épp nem kapnak el, de olyan nincs, hogy nagy baj legyen, mert mindig van hova visszanyúlni. A japán hardcore punk jelentőségét szerintem senkinek nem szükséges újrarágni, de random rajongani érte simán bárhol és bármikor. Szépszámú legenda, meg azoknak az összes cucca, plusz mindig van egy újabb név, egy lemez, ami keményen beakad. Vagyis egészen pontosan most négy - ahol van is némi átfedés - ezeket porolta le és pörgette meg az emlékezet, gondoltam építek belőlük egy tök jó cikket. Ha már a tök jó, tök olyan, mint  Tokyo...

Azt lehetetlen leírni, hogy a punkban ezek vagy azok az évek voltak a legjobbak. Hardcore vonalon ma is ott van az a kétszáz, vagy hétszáz név, amit teljes nyugalommal és szinte azonos súllyal lehet pakolászni a nyolcvanas és a kilencvenes évek bandái mellé. A metálban is megvan ez a reneszánsz, tenger penge zenekar van, minden visszajön és mindig vannak újdonságok. Az alternatív színterek pedig nagyjából ugyanezek. Egyedül a rap, vagy ha úgy tetszik a hip-hop zene az, ahol nehéz összekanalazni manapság azokat az előadókat, akik csak a felét tudnák hozni annak, ami az aranyévekben mindenhol futott. Szóval viszonyítási alapnak raktam össze ezt a nosztalgiacsomagot. Meg persze, mert jólesett visszahallgatni az összeset.