Egy lepusztult környékben és a másnaposságban elég sok a közös. Elhagyatott, fájdalommal teli, de még van benne mámor. Élni ott és megélni, mind két eset személyes ügy, amivel keményen meg kell küzdeni és lesznek olyan pillanatok, amikor még a jó isten sem segíthet. A legdurvább sztorikat mindig az élet írta, szóval, ha valaki a valóságból merít egy filmhez, azon szerintem sosem veszíthet. White Boy Rick története megérdemelte ezt a filmet. 

Bár bevallom lehet, hogy passzoltam volna, ha nem Matthew McConaughey játssza az egyik főszerepet, de kellemesen csalódtam, mert végül abszolút nem ez volt a lényeg. Az apa természetesen kulcskarakter, hiszen ez egy családtörténet, mégsem Matthew, azaz Richard Wershe kell, hogy elvigye az egész filmet. Ami azért sem lett volna szerencsés, mert ez csak másodsorban az ő drámája. Rossz döntéseinek legnagyobb terhét ugyanis nem ő cipeli egy életen át, hanem a saját a fia.

Egy felelősséget vállalni képtelen szülő, aki valahol maga is gyerek még. A sztárszínész nem játszotta túl karaktert, Richard Wershe egy abszolút szerethető fazon, valahol nagyon távol a valóságtól. Ezzel pedig pont a saját fiának kell szembesítenie, a film legjobb párbeszédében ott, ahol Rick maga is apává válik és rájön, hogy már nem csak az apjára és a testvérére kell vigyáznia. A számomra teljesen ismeretlen Richie Merrit teljes természetességgel játssza a gyerek szülőt és a bizonytalan nagymenőt. Nincs irigylésre méltó vagányság, tipikusan bizsergető amerikai gengszter glanc, jól át tudja adni, hogy Rick csak sodródik az eseményekkel és a szart próbálja megcukrozni. 

A nyolcvanas évek detroiti forgatagában, hangulatában, amit ez a film is korhűen ábrázol. Viszont Yann Demange rendező részéről az életérzés pont annyi figyelmet kapott, amennyi nagyon muszáj volt, hogy az áttáncolhasson az arcunkon. Mint ahogy igazán erős jelenet is csak öt vagy hat van összesen, úgy éreztem csak ott nyomta meg, ahol mindenképpen kellett. Így maradhatott Dawn, vagyis a drogfüggő nővér, ha nem is minden sztereotípiától mentes, de alapvetően szintén természetes, korántsem túllihegett karakter. 

Ebben a súlyos sztoriban, amit mindenki komolyan vett, csak valahogy maga az apa nem tudott. Egészen a végéig, ahol aztán belátja, hogy megbukott. Igaz akkor is a fia segít neki ebben, ő ott is józanabb. Ez a film így ambivalens, nem arra a kettősségre játszik, hogy rossznak lenni jó vagy sem, hanem hogy lehetsz bármennyire okos, ha a sors elkerülhetetlen. Nagy okosságok azonban nincsenek, hiszen apa csak egy van. Vagy talán egy plusz tanulság, ami még tényleg benne van, hogy soha nem bízz meg egyetlen disznóban sem. Mert amíg kellett, White Boy Rick jó volt, de a rendszernek, csak egy senki volt. Akiről kurva gyorsan lemondtak és eltemették a picsába. 

Pont az elmúlt hetekben az utolsó nagyobb lélegzetű Nas videó kapcsán gondolkodtam el, hogy mennyire nevetséges a jelenség, ahogy a fehér tinik azt hiszik, hogy a feketék zenéje nekik is ugyanúgy szól. Miközben halvány lila fingunk sincs az afroamerikai kultúráról, ami valljuk be ma is teljesen külön létezik odaát, kimondva vagy kimondatlanul, de többnyire a perifériákon. Az élet viszont produkál furcsa dolgokat és Rick oda talált be, ahol fehér gyerekek tényleg nem kevertek. És ez a plusz is érdekes aspektus, ami a címből persze kiabál, de erőltetve nem volt, rám bízta a rendező, hogy belegondolok-e. Szeretem ezeket a megoldásokat. Így nálam maximum pontszámig pörgött fel a téma. El is kellett olvasnom mindent az eredeti sztoriról, aminek jó szomorú a vége. Rick eredeti hangja nagyon durván megrendítő. Bár más-más árat fizetünk érte, a rossz döntések következményeit szerintem mindenki ismeri.