Mikor kitaláltam a Fekete Macskát, olyan felületre vágytam, ahol minden elfér. Zenei értelemben és azon túl is. Tudom nem mindenki van így vele, de én igyekszem széles térben mozogni, mozdulni mindig valami újra, mert korábban, mikor egy ismert rockblognak írogattam, már halálra untam magam az egysíkú terjedelmektől. Nekem az évek sok új kedvencet hoztak a legkülönbözőbb stílusokban és egy jó doom lemez épp úgy lehet gyémánt, mint egy grind vagy éppen ez. Azaz Kamaal Williams, akinek a nevébe már korábban is belefutottam, de a New Heights című új kislemezétől most megint fényt kaptam. 

Izmos svéd d-beat, díszletek nélkül végig. A brit Sacrilege hatása, szupergyors thrash meg minden. Végül tipikus japán punk metál, ha sikít a gitár az a legszebb halál. A nyolcvanas években lett felülmúlhatatlanul durva a punk, a Subversive Rite zenéjében pedig mindebből minden benne van. Szóval ezen a vonalon tolják ezek a régi vágású formák, akik New York klubmocskából nőtték ki magukat és mostanra van egy fasza kis lemezük is. A Songs For The End Times, mint egy kibaszott időgép, idehozta azt a rohadt régi ütvefúrót és átfúrta a múltat az agyamon. Széjjel szakadt tőle ez a szombat délután. Egyből fekete övesbe nyomják az állatot, az első két demo után. Meg a borító se kutya, de az album alá még beraktam az egyik bulijukat is, hogy több legyen a jobb. Éljenek a punkok!

Valamivel több, mint három éve jelent meg a Diät bemutatkozólemeze Positive Energy címmel és sok elismeréssel, ami az underground köröket illeti. A német hardcore veteránok új poszt-punk projektje már azelőtt is adott ki kislemezeket, de az említett anyag után csend következett, amit csak most törtek meg. Azzal a hírrel, hogy a második lemezük itt van közel, Positive Disintegration lesz a címe és megint az Iron Lung kiadó fogja gondozni. 

Ez a történet úgy kezdődött, hogy a tavalyi Roadburn Fesztivál aktuális kurátorai és a két kuriózum kortárs zenekar kifőzött egy közös fellépést. Így lépett tehát egy színpadra, erre az egyetlen alkalomra az Oranssi Pazuzu és a Dark Buddha Rising. A két finn banda kollaborációja azonban itt nem érhetett véget és a történetből végül egy közös lemez is lett.

A tavalyi Neurosis koncert Prágában annyira eltelített érzelmileg, hogy a Deafkids hagyta nyom mindemellett teljesen elhalványult. Pedig visszaidézve a turné vendégzenekarát, csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik a színpadon. Néhol psychic trance, durva törzsi dobokkal. Percekig monoton, míg be nem hullámzol teljesen, majd súlyos ütemváltás és átlépés egy újabb kapun, aztán megint egy kapun. Kísérleti zene, őrült ütemek valahogy megfojt masszája, ahol egyszer csak észreveszed, hogy Motörhead forma bitang őspunk üldöz a füstbe bele. Van benne fantázia és az elég archaikus. Kaotikus és kegyetlenül dinamikus. Vagy legalábbis élőben ilyen volt.

Lehet más a powerviolence. Lehet sokkal brutálisabb. A lehetőség mindig ott van, csak oda kell tenni a durvát. Ezek a fazonok meg faszán odarakták. Az új Gets Worse, mint az előző lemez, úgy szedett megint szanaszét. A másfél perces bevezető lassú kéjjel hangol, aztán belemennek keményebben és kezdődik a szabdalás. A kiállásokat levágja a gyors, a kukoricapattogtatásból megzuhanás és súlyosodás. Az erő velünk van bazdmeg! A stúdiómunka is hibátlan, irgalmatlanul jól szól, rám támad végig. A Snubbed ízig-vérig az aminek szánták. Rohadt dühös geci. 

Kicsit könnyebb, mint a Pink Floyd. Néha olyan, mint a Beatles. Szerethetően pszichedelikus, egy másik dimenzió popzenéje. Lehetne sima ügy, de tudjuk, hogy nem az, hogy Lennon fia nem a nevéből él, hanem inkább Claypool mesterrel zenél. Ez pedig úgy fest, elég jót tesz a zenetörténelemnek, mert az előző The Claypool Lennon Delirium lemez is nagyon magas színvonalon mozgott. Ez a két fazon jól egymásra talált és két hét múlva érkezik a folytatás South Of Reality címmel és részemről nagy várakozások után. 

Egyszer már majdnem voltak itt, de végül mégsem jöttek el. Lemondták az egész turnét, pedig nagyon meg kellett volna kapnunk a pofánkba a Paradise Gallows című album dalait élőben. 2016 egyik legizgalmasabb metál albumát hozták ugyanis össze ezek a richmondi srácok, építkezve a death, a doom és a sludge stílusjegyeinek keverékéből, amit szépen szőtt át a hetvenesen évek klasszikus és progresszív rockzenéinek hatása is. 

Rohadt rövid leszek, mert tavaly itt egyszer már komolyan körberajongtam, az év végi listámra pedig megint odaraktam és abszolút nem véletlenül. A Triple B Records mostanában kényeztetett pár jó cuccal, erős náluk ez a crossover vonal, de a Mindforce bemutatkozólemeze mindet veri. Az Excalibur nagyon nagyot húz, röpít vissza az aranykorba, csak ezek itt vannak és most és atom durván tolják a mosht. Élőben is, ahogy kell, ez az alábbi koncertfelvételből is tök átjön, remélem átjönnek Európába és Pestről is betalálja őket mondjuk egy No Regret, itthon is összejöhetne egy ilyen hangulatú buli. Mint a nyáron Philadelphiában a This is Hardcore fesztiválon, ha az albumot pedig nem vágod, az is ott lesz a videó alatt. 

Az megvan amikor rácsúszol valamire és egy darabig csak olyasmiket akarsz hallgatni? Megcsinál Dax Riggs, napokig hallgatsz egy Townes Van Zandt vagy egy Bain Wolfkind lemezt, Mike Williams III után rájössz, hogy ott van még Jay Munly, de az éhség mégsem múlik el, kell még, hogy rád járjon valami hasonló hangulat. Mert akkor a Death Roots Syndicate remek lehetőséget kínál ismerkedni sok hasonló, a nyomukban járó underground előadóval. Nem kizárólag, de főleg folk, blues, country, gothic americana és punk előadókkal, akik nem éppen boldog, inkább borús dalokban utaznak.