A Purge volt az első lemezük, elég rövid idő alatt evett ki belőlem egy részt, pedig nem egy gyors zene, ez inkább lassan hatol befele. Azt hiszem a CVLT Nation hasábjain lett toplistás a doom / sludge kategóriában, ott találtam rá és az a fajta cucc lett, ami megmaradt, velem maradt. Sanyarú sorsú sludge fattyú, torzító pedálok alatt hal meg összekapaszkodva a doom és a blues. Mindez abban a megfogalmazhatatlan francia értelmezésben, ami az ottani underground sajátja, de nem könnyű elmondani. A Roy-Vermine volt a lemez legsúlyosabb mélypontja, kurvára nem volt könnyű belőle felállni. Szóval nagyon vártam a kettes lemezt, de minő véglet, a Pourrissoir annyira nem tetszett. 

Az ösztönösségből vesztett azt éreztem, nagyon ki akarták találni magukat az első lemez után és minél több dologba nyúltak bele, annál inkább szétesett az egész. Csak keménykedést hallottam, pedig már ott is megvoltak azok az ötletek, amik most sokkal jobban sültek el. Érezhető, hogy a Punir letisztultabb, megtalálták, amit akartak. Érdekes, hogy mostanában kezdték el őket a Primitive Man zenéjéhez hasonlítani, mert én egyáltalán nem ezt hallom. A Primitive Man először is sok minden más és csak utolsó sorban zene. Míg a Fange életműben először, a Punir lemezen hallom egyértelműen a Kyuss hatását. 

A Maintien De L'Ordre például egy abszolút ilyen jellegű kinyilatkoztatás, csak kapott egy sokkal sötétebb tónust. A hangzásban rejlő brutalitásnak pedig a Ceinturon esetében sem dőltem be, a gitárokon sokkal finomabb dolgok történnek, mint ahogy az elsőre kinéz. Ettől függetlenül értem a fent említett összehasonlítást, nyilván a zavaros zajok keltésére használt elektronika révén lehet rokon a Primitive Man / The Body vonal, de nekem ez sem teljesen egyértelmű. Az egészben ugyanis az a szép, hogy az Opinel kezdetben gépies vonaglása egy Tricky lemezen, de mint intro, egy tipikusan francia black anyagon se lepne meg.

Én amúgy is szeretem, ha szálak összefutnak és végül kiderül, hogy mindenki hallgat mindent, szóval erre sem húznám a skatulyát, vagy más bandák nevét. Változatos anyag, ahol három hang üvölti, hogy most sokkal változatosabb. Akár fátyolos, mint Justin és a Godflesh, máskor csúcsragadozók és ősösztön. Les Boyaux De La Princesse, ilyen gitárhangzást a Celeste is használ, de valójában a hangulatteremtés, az egész atmoszférája, ami nagyon francia és valóban nehéz lenne megfogalmazni, hogy pontosan mitől. Attól a valamitől, ami az egész mögött ott bujkál és nyom lassan lefele. Lehet, hogy a Punir lesz a Fange eddigi legjobb lemeze. Bár ez szubjektív dolog.