Kurvára sajnáltam, hogy nem lehettem ott azon a próbatermi bulin, amit a japán Sete Star Sept nyomott le tavaly Budán valahol. Hallom, hogy az új cucchoz is egy az egyben lettek rögzítve a tételek, de nyilván, ha közel állsz, a duó akkor tudja ügyesen letépni a fejed. Gondolom ott született meg az ötlet és csattant hozzá a pacsi, hogy meglegyen ez a közös Jack és Sete Star Sept valami. Kiskunhalas és Tokió unity.

A régi horrorfilmeket sokkal jobban szeretem, mint a black metált. Elsősorban ezért gondoltam, hogy írok róla. Ennek az albumnak ugyanis valóban van egy ilyen - elvonatkoztatott - gyertyatartós, lidércnyomásos hangulata. Másodsorban meg azért, mert mindenkinek van szar napja. A rosszban pedig az a legjobb, ha indokolatlan, mert pont ettől lesz életszerű. Az emberszerű lét is abszolút irracionális. Észérvekkel képtelenség lekövetni, hogy mondjuk egy gyilkos hogyan jut el a késig. Épp ezért a filmekben is akkor kapod a legdurvább sokkot, ha nincs előtörténet és mindenféle flashback, csak maga a tett és a brutális következmény. Mert ebben a formában az már a valóság maga.

Nemcsak a párnapos megjelenés miatt aktuális, én például tegnap fejeztem be a Csernobil című sorozatot. Kilenc éves voltam akkor és még fogalmam sem volt róla, hogy amiben élünk az horror, hogy csak a horror, ami körülvesz. Úgyhogy most kaptam újabb sokkot tőle, hogy az ember az egy agyszar és a szívünk mélyén szerintem mindannyian tudjuk, hogy a legvégső igazság messze nem mi vagyunk. Csak hazudunk és mérgezünk, felrobbannak tőlünk a napok. Tegnap, ma és holnap, a károk ezen a szinten is beláthatatlanok. 

Amikor elkezdtem, azt részben azért tettem, mert azt akartam, hogy ez is olyan blog legyen ahol beleférhet bármi, ami túlmutat a kommersz tendenciákon. Nekem ezer évvel ezelőtt sem volt furcsa, ha egy grindcore délután hirtelen bluesra vált, vagy hogy olyan is hallgat black metált, aki alapból mondjuk kurva nagy Sade rajongó. Ahogy az évek telnek pedig csak egyre több ablak nyílik és manapság én is annyi mindent hallgatok, amiből ennyit még sohasem ezelőtt. Hatalmas tanárom ebben a legfaszább blog egyébként, vagyis az Opium Hum, ami az elmúlt két évben sokban volt felelős azért, hogy nálam elég komolyan beakadt pár patent kis jazz fúzió. Más szóval beágyazott annak a spontán találkozásnak, ahol egy The Comet is Coming lemez jött velem szembe.

Föld hívja Houstont, Houston jelentkezz! Csuklyából húzott rá a texasi powerviolence! Nem akarok ilyen geci-faszom gender lenni, de hogy az isten a nőket se főzni teremtette, azt az aktuális hardcore-punk színtér már sokszor megmutatta. Kurva sok a csaj frontos banda, mint például ez is, a Shitstormtrooper új cucca egyébként szintén egy klasszis.

Az első négy Black Sabbath lemez kicsit minden szívbe belemarkolt. A Chained to Oblivion című első lemez is tisztán ennek az érzésnek szólt. Klasszikus málhákat pakolt, mert egy zenész repertoárjából még hiányzott pár szenvedélyes doom szerenád. Szóval a Gatecreeper gitárosa valószínűleg ezért hozta össze azt az albumot, hogy pár pompás, lassú nótát még ráhúzhasson a szívből a nyakunkra. Aztán jött a második lemez és azzal már abszolút új kapukat nyitottak, mondjuk addigra hárommal taggal már többen is voltak. Hatásokban is gazdagabb és hangzásában is letisztultabb lett a Curse of Conception, egy gyönyörű metál klasszikus született meg tehát a föld alatt. 

Jött a csávó a videóban, kipattintva egy fejkendőben és elmesélte milyen veszélyes a környék. Ahogy sokan mások is, én is hasonlókkal kezdtem, szóval rohadtul rám fért, hogy megmentsék a zenei ízlésem. Az egykori Wanted magazin pedig sokat segített ebben, ott találtam először olyan zenekarnevekre, amik egészen máshogy csengtek és helyezték már csak ennyivel is új kontextusba a hardcore zenéről alkotott elképzeléseimet. Én pedig nem adtam fel és kerestem tovább, kis apróhirdetések nyomán pedig rátaláltam arra a mentorra, aki a gyűjteményén keresztül nekem már akkor megmutatta, hogy ez a műfaj mennyire sokszínű. Azaz a tipikus NYHC körök után szépen mentünk tovább  és így kapott el a washingtoni színtér, meg a Minor Threat és sorban mögötte a vonatkozó egyéb nevek, mint Dag Nasty, Fugazi és később persze az Embrace is. 

A Spiritual Cramp hozott ki tavaly két olyan cuccot is gyors egymásutánban, amiket hónapokon keresztül egyfolytában imádtam. A hatások tekintetében nem voltak kérdések, mert a kaliforniai srácokat egyértelműen a The Clash csinálta meg, de erre az alapra tudtak pakolni egy olyan poszt-punk hangzást és érzést, amitől bársonyba bújt a stílus. Az Institute hátszele ennyire talán nem direkt, de a Readjusting the Locks is egyértelműen hetvenes évek flashback. Épphogy rátaláltam a Subordination című előző albumra, már szinte kattinthattam erre az újra és szerintem jól tettem, hogy rámentem. Adja, hogy megint ennyire flegma. 

Szalagátvágás és a szokásos koszorúk nélkül, de szép kis történelmi megemlékezés volt. Tegnapelőtt a Dürerben mikor a Leeway játszott. Vagyis, ami megmaradt belőle több, mint harminc év után. Azaz Eddie Sutton, aki úgy tűnt, ma is nagy fazon. A nyolcvanas évek elején állt fel a banda, tíz évvel később meg mindenki azt mondta, hogy az egyik legerősebb hatást ők gyakorolták a színtérre, az említett évtized második felére. Kijött a Born to Expire és azzal szépen beírták magukat a NYHC nagykönyvbe. Három albummal és hét évvel később azonban feloszlott a banda és csak az utóbbi időkben lett ismét aktív. 

A cseheknél az a jó, hogy ami punk, ott minden van. Ezen felül pedig egyértelműen crust központ, legalábbis kelet-európai tekintetben. Sok zenekarral, aktív szervezéssel, ahova messzebbről is szívesen jönnek még a klassz fejek, mindig beintéznek valami súlyos csemegét. A több remek  kis fesztivál közül valahova, vagy mondjuk konkrétan a Fear Fest néven futó patika kis buliba, Prága egyik kültelki klubjában. Ahol a múlthétvégén ismét tizenhét banda büntetett, szóval nem volt kecmec, Zoli barátommal a bundát arrafelé gecire vakarni kellett.