Szalagátvágás és a szokásos koszorúk nélkül, de szép kis történelmi megemlékezés volt. Tegnapelőtt a Dürerben mikor a Leeway játszott. Vagyis, ami megmaradt belőle több, mint harminc év után. Azaz Eddie Sutton, aki úgy tűnt, ma is nagy fazon. A nyolcvanas évek elején állt fel a banda, tíz évvel később meg mindenki azt mondta, hogy az egyik legerősebb hatást ők gyakorolták a színtérre, az említett évtized második felére. Kijött a Born to Expire és azzal szépen beírták magukat a NYHC nagykönyvbe. Három albummal és hét évvel később azonban feloszlott a banda és csak az utóbbi időkben lett ismét aktív. 

Elvileg A.J. Novello gitárossal együtt, de valahogy mégsem, mert sehol sem látom, hogy szerepelne a képeken, amik az elmúlt két év koncertjein készültek. Szóval van ez a legendás sztori és Eddie meg pár új srác a színpadon, én meg bevallom elgondolkodtam, hogy ezt most simán kihagyom. Nem vagyok a héten túl jó passzban, kicsit megcsinált a fogorvos és az esetleges igazolt hiányzáshoz még hozzá tett az is, hogy olvastam pár erőtlen koncertről is. Az ilyesmit azonban nem lehet fejből levezetni, mert ahogy közeledett az óra, végül csak úgy voltam, hogy ezúttal sem vagyok hajlandó megülni a picsámon és baszottul nem bántam meg. 

"Ez volt az első tizenhárom szám és vissza van még ugyanennyi." Tök jó volt a béna rókákat egy hónapon belül másodszor látni, ráadásul egy sokkal összeszedettebb verzióban, mint legutóbb az Aurórában. Írom ezt úgy, hogy szerintem abszolút belefér, ha Márk egy másik számot üt, mint amit a két gitár játszik. A Crippled Fox egy atom penge banda, ezúttal pedig ismét faszán is szóltak. Nem tudom én emlékszem-e rosszul, de G, azaz Gonzales mintha régebben nem így nyomta volna, az utóbbi időkben kimondottan beljebb combosodott a hangja. 

A turné vendégzenekara pedig a Lowest Creature volt Svédországból, akiket már láttam egyszer itt a kisteremben. Úgy emlékszem akkor sokkal nagyobbat ütöttek. Talán a sokadik napnak köszönhetően, vagy csak, mert én sem voltam a toppon, de mikor ugyanahhoz a középtempóhoz visszakanyarodtak hatodszor, kicsit kezdtem elunni magam. Pedig kurva jó kis crossover banda, a világ egyik legerősebb zenei receptjét sózta újra, de ezúttal szerintem nem sikerült szakítani. Ettől függetlenül az új cuccukra érdemes rámozdulni, ha azt akarod, hogy a bringával gyorsabban érj be dolgozni.  

Tehát Eddie Sutton. Nehéz évek állnak mögötte, ez tisztán látszott rajta. Ránéztem és simán eltudtam képzelni, ahogy ezzel a fizimiskával azt a jó csomó bulit le tudta lakni, amiket The Eddie Leeway Show néven nyomott, mikor még vastagon szar passzban volt. Most azonban megvolt az erő, engem egyébként már a koncert elején meggyőzött, pedig a Mark of the Squealer még nem robbantott bombát, de nekem rögtön ott ütött át, hogy én ezt mennyire kurvára szeretem. Miközben a színpadon úgy rázta a seggét a fazon, mint amikor egy pelenkásnak először kapcsolják be a rádiót. A konci viszont lépésről lépésre feszesebb volt és úgy a negyedik szám körül már maximum rezgésszámon húzott. Alápakolták a frontembernek ezek a számunkra ismeretlen formák. A basszusgitáros cupák rocker baszott jól is vokálozott. Totál úgy nézett ki, mint azok a metál arcok, akiknek egykor Novello és Gibbons beadta ezt a cuccot, mikor azok is elkezdtek lejárni CBGB-be.

A világ legkirályabb témái miatt, de tényleg. Azt hiszem pont a Rise and Fall szólalt meg negyediknek és ott egyből pit lett a parkett, de egyébként teljesen jogosan. A gitárnak kurva nagy ereje van, ez később az Enforcer és Unexpected esetében is kiderült, bár játszottak lazább számokat is. Eddie pedig egész jól hozta a dallamos éneket és bár az elején rázendített, de később hagyta a picsába a sok sztenderd szöveget és szerintem ezt rohadt jól tette. A poénok jobbak voltak. A jó dumája és énekhangjának nyolcvan százaléka még simán megvan az arcnak. A felkonferálásokban pedig volt némi utalás - már csak az olyan számcímek kapcsán is, mint Who's to Blame és I'm Your Pusher - hogy van némi személyes vonatkozás. Ahogy az új szám is nagyon király, abszolút nem lógott ki a sorból, ahol a tarolt a New York Hardcore minimum három legjobb riffje, amiben a Kingpin még nincs is benne. Eltolni viszont eltolták és látszott, hogy ettől is kicsit jobban érezte magát mindenki. Azt ismét öröm volt látni, hogy azért ez a koncert is összerántotta a régi arcokat. 

Eddie bátyónak pedig kijár a tisztelet! Ahhoz képest, hogy miket lehetett hallani, hogy abba akár bele is lehetett volna halni, ő itt van és nyomja, nem éreztem, hogy a kedvünkért játszotta volna meg magát. Magam is felépülő függő vagyok és nekem úgy tűnt, hogy tényleg talpon van. Szurkolok neki, hogy maradjon is így, abban a zsír új lépőben. Bár az szintén sokat elárult róla, hogy a feleségének és a gyerekének úgy jelentkezett be a telefonon, hogy ő most otthon van és úgy integetett nekik a színpadról. Meg nekünk is megvolt egy csipetnyi gyerekkor, mert ami akkor volt, az megvan még most is, csak kicsit már máshogyan. De a Leeway szerintem jól van és faszán leellenőrizték Pesten, hogy tudja-e még mindenki a szöveget...

(A képek nem a koncerten készültek.)