Az első négy Black Sabbath lemez kicsit minden szívbe belemarkolt. A Chained to Oblivion című első lemez is tisztán ennek az érzésnek szólt. Klasszikus málhákat pakolt, mert egy zenész repertoárjából még hiányzott pár szenvedélyes doom szerenád. Szóval a Gatecreeper gitárosa valószínűleg ezért hozta össze azt az albumot, hogy pár pompás, lassú nótát még ráhúzhasson a szívből a nyakunkra. Aztán jött a második lemez és azzal már abszolút új kapukat nyitottak, mondjuk addigra hárommal taggal már többen is voltak. Hatásokban is gazdagabb és hangzásában is letisztultabb lett a Curse of Conception, egy gyönyörű metál klasszikus született meg tehát a föld alatt. 

Ahogy a második, úgy ez a harmadik album is szép csendben jelent meg, pedig a Divided by Darkness az eddigi legjobb Spirit Adrift lemez lett. Ismét a Black Sabbath örökség, ami leginkább dominál, de nem feltétlenül csak a korai felvételek. Plusz az Ozzy szólók hangulata és lendülete -  most Nate hangja is a mesterre hajaz -  csak valahogy magasabb szinteken megkomponálva, progresszív és korszerű hangzásvilággal. Szóval piszok kíváncsi lennék, hogyha a tipikus heavy metál rajongókhoz ez a cuccos eljutna, vajon ki miféle pofákat vágna, mert szerintem ez majdnem jobb, mint bármi, ami valaha megjelent és hallhatatlan bajnok maradt. Régen nem hallottam ilyen profin megírt tradicionális metál lemezt. 

Olyan teátrális nyitánnyal, mint a skálázgató és játékosan szólózgató We Will Not Die. Ami egy szerethető nehézfémpenge, de azonnal elhalványul, mikor a Divided by Darkness felcsendül. A váltás után egy gitármonstrum lovagol át az arcunkon és mikor megérkezik a refrénhez, istenhez emel nem kérdez. Esküszöm, mint a Count Raven, avagy Ozzy és Iommi csak egyből injekcióval a nyakba, hogy rohadt durván öntsön be az agyba. Imádtam minden pillanatát. Ahogy a Born Into Fire lépegetős alapjait, amik középtempós izmok megint, de progresszív rock a kötőszövet és nagyon tetszett ez a belebegtetett hangulat. A dallam gazdag Tortured by Time is leolvaszt, de ami ezen a vonalon igazán szép az persze a legvége. Egy ének nélkül hagyott, elszabadult progresszív rock csónak, harmóniagitárral és billentyűkkel a súlyos hullámokon. Epikus magasságokban tehát a tudat, ha tudod, hogy néha még velünk van a Rush. A Hear Her pedig attól jó, hogy a nyolcvanas évek közepén mindig ilyen zene szólt, amikor a filmvásznon felbőgött egy motoros banda. A rock and roll összes gonoszsága. Meg az Angel and Abyss szólója, ami frankón lassú ballada, ismét egy szomorkás, de zseniális dallammal.  

Sokadszorra koronázva meg ezt a lemezt, amit Nate újfent egyedül írt meg, de ettől még megvett vele négy perc alatt, mert tényleg nagyon magas a színvonal. Ahhoz képest, hogy ez csupán egy sideprojekt, sokkal több van benne annál. Én nem vagyok szakértő és nem is hallgatok túl sok metált, de a Divided by Darkness tényleg tanúbizonyság, hogy ez művészet és a klasszikusokon felcseperedett zenei élet igazából abszolút hallhatatlan. Alig várom, hogy lássam őket szeptemberben az Aurórában, olyan bandák társaságában, mint a Haw és a Sanhedrin. Dupla lemezbemutató lesz tehát, szóval dobjatok majd ti is sűrűn hidat, élőben is biztos lesz pár érzékeny pillanat. Az pedig külön érdekes, hogy Sanford Parker zajmester volt a producer, aki ezért a nagyon tiszta és őszinte hangzásért most felelős...