Rohadt nagy szégyen és gyalázat, de mostanában kicsit kevesebb volt itt az állat. Viszont, hogy valamivel kompenzáljak, kilapátolom ide ezt a kőkemény szart, van rajta vagy huszonnégy szám. Ezzel a cuccal tért vissza két chicagoi grindcore veterán és alaposan végigvették a tételeket, hogy az az elbaszott világ, amiben élnek, mitől kurva abszurd. The Alt-Right Bred Like Cattle, The CIA Are Godd Cobblers If You Like Toe Cancer, DIY Abortion Beach Party, Voting Booth Glory Hole és hasonló számcímek, ezekkel nagyjából el is mondtam az egészet. Vannak jó lassú részek, Man is the Bastard meg ilyenek. Szóval hangzásában leginkább powerviolence, de ha Anal Cunt rajongó vagy, se fogjad itt most vissza magad. Democide és a mintakultúrának hazudott hazugságkultúra: 1-0. Legkomolyabban állatorvosos! 

Nem tudok szívecskét szerkeszteni a címbe, pedig ide most nagyon is kellene. Épp a hétvégén beszélgettünk egyik haverommal az amerikai d-beat bandákról, meg az aktuális felhozatalról és a Torsö neve a legjobbak között került elő. A kaliforniai négyes már nyomta korábban Pesten és én is pörgettem itt pár sort nem is olyan rég, méghozzá az új Build and Break című EP kapcsán, ami így röviden szólva, azért elég durván beadta. A Revelations Records patronáltjai, straight edge és d-beat keverékei. Lesznek egyébként a Fluff fesztiválon is, nyilván onnan jönnek ide, azt basznak gecire oda. Elég heves, elég éles banda, akik élőben is át tudják adni amijük van, tehát érdemes és nagyon várt kis buli ez, ami július 29-én lesz az Aurórában. Olyan hazai támogatással, amit csak a Contra és a Demonscene tud. Információk még ITT! Lejjebb meg kedvcsinálók!  

A júliusban esedékes Suppression koncert miatt van minden. Arról írtam tegnap, közben meg is hallgattam két cuccukat és elkapott ez a spirál, hogy húzzam magam tovább jó mélyre lefelé a jóba, szóval tovább kutakodtam. A Chaotic Noise Productions nyomvonalán és hamar be is talált ez a pengenyelő válogatás, amit valamikor 1997 környékén rakott össze az említett kiadó és a Satan's Pimp közösen. Ordenáré paraszt egy mix különben, noise, powerviolence, grindcore és power electronics agymenésekből összesen harminc percben. Amibe belefért 99 banda és azok 99 száma. Köztük olyan nevek, mint Hellnation, Asshole Parade, No Comply, Rudio, Spazz, Locust, Merzbow és hasonló klasszikusok. Szóval, ha egy irányba mentél, most másikba fogsz, mert kurvára gellert kap az arcod. Engem is falhoz baszott! Csakhogy legyen valami öröm is, Audio Terrorism...

Van pár nagyobb európai fesztivál, miknek kapcsán a budapesti földalatti is profitál. Köztük a cseh Obscene Extreme is ilyen, mert az amcsi bandák, akik ott tolják, általában bevállalnak még pár koncertet a környéken. Tukker pedig le is csapott egy ilyen lehetőségre és remek ötlet képen meghívta a richmondi noisegrind duót, akik a Suppression. Veteránnak tekinthető formáció a kilencvenes évekből, akik önmagukban is durva zajokkal horzsolnak, de mindemellett jó pár nagy kedvencemmel is hoztak ki közös kiadványokat. Enemy Soil, Goatsblood, Despise You, Grief és Cripple Bastards splittek a sorban, meg persze a saját elmebeteg cuccaik. Kibaszott kísérletező lidércnyomások bántanak tehát majd a Dürerben, ahol lesz még három angol banda is, akiket nem vágok, de pont az ilyenek szoktak meglepni. ITT az eseményben találod a neveket és az egyéb fontos elemeket. Kedvcsinálók pedig természetesen lejjebb...

Tulajdonképpen minden lehet. Pont az utóbbi időkben is voltak olyan reunion lemezek, amik elég frankók lettek ahhoz, hogy aktuálisan is képviselni tudják azt a határozott mondanivalót, ami mozgásba hozta egykor ezeket a bandákat. Gondolok itt Racetraitor és Morning Again új cuccaira, akik szintén nagyjából húsz év után léptek ki megint a frontra. A Chokehold pedig kottára ugyanilyen intenzív banda. Kiemelkedő és konzekvensen radikális cuccokat tettek le az asztalra, de azokat már ők is több, mint húsz évvel ezelőtt. Szóval ilyenkor mindig jogos a kérdés, hogy a visszatérés az milyen érzés? 

Két lépcsőházat takarítok, a szélsőt és a miénket. Ilyenkor hallgatok meg mindig egy vagy két friss lemezt. Söpröm fel az elsőt, a fülesben az új Possessed üvölt és a Demon című szám épp jó helyen kapja el a tökömet. Szóval partvissal a kézben én is elkapom a szólót és teljes átéléssel nyomom a léggitárt az ajtóknak háttal. Miközben az idős néni megveregeti a vállam és fura ábrázattal átnyújtja a havi takarítási pénzt. Mire nekem meg összeáll a kép, hogy ez a szitu most totál olyan, mint valami bugyuta metál videóban a nyolcvanas évek derekán. Ahol gyakran volt arra kiélezve a sztori, hogy van az átlagos világ és az ördögi metál, attól meg frankón mindenki kiakad, ahogy a halálmadár kölykök pörgetik a hajukat. 

Tranzisztoros agybaszás 4! Avagy az új albumuk is remek ok, hogy harmadszor is megnézzem őket júliusban élőben, mert szerintem zajt összekavarni az emberi elmével csak így érdemes. A Full of Hell tíz éve sokkol és ebben meglépett különböző szinteket, minden egyes kísérletével felrobbantotta a fejeket és közben nem is csináltak két egyforma lemezt. Ami alapból grindcore volt, az végül a grindcore jövője lett. A legelvetemültebb jövőképeket vették elő és vágták tele nagyfeszültségű  árammal, az új album is kajak sötétebb sarok lett a gépektől. 

A Short Sind, vagyis a második Halshug album is lassan három éves, de esetemben nem halványult meg azóta egy percre se. Ezért van az, hogy a júliusban megjelenő Drom című új cucc, az év egyik leginkább várt lemeze. Vagyis jól megtekert ez a tarkón baszós, dán crusty hardcore lábsöprés, aminek élveztem minden egyes, aljas percét. Mert nem mindegy, hogy hogyan szól, ezek meg rohadt jól odabasztak ezzel a tipikusan skandináv, körfűrésszel a vesémbe látsz hangzással, meg a csatornapatkány, durva egy tánc hardcore-punk témákkal. Az említett friss anyagról pedig kint is van egy dal, ismét csodálatos újraértelmezése a punk legelemibb lényegének, hogy vágjon egyből gyomorszájon. Szóval Southern Lord Records gondozásában, az első Halshug saller itt van és természetesen állatorvosos! A trió egyébként épp egy kisebb turnét nyom, lejjebb a flyer és a hat nyugat-európai időpont. 

Azt hiszem az egyik banda pólójának hátán keretezte a szokásos koncertfotót ez a szöveg:"Valaki azt mondja ez halott, de mi sosem fogjuk elfelejteni." Ez ugrott be először, meg mikor múltkor Judge póló volt rajtam és a Touch zenekar haverjai meglepődtek azon, hogy én is magyar vagyok. Mert itthon ez a dolog valóban úgy fest, hogy már csak kevesen vannak azok, akiknek még mindig a nyolcvanas évek nagy amerikai hardcore-punk hulláma jelenti a legnagyobb respektet. Nekem viszont az új Fury ismét kibaszott jól esett. Főleg pár olyan hét után, ahol Code of Honor, Bl'ast, Verbal Assault, Powetrip és Uniform Choice lemezek pörögtek folyamatosan.

Ha lenne egy időgépen, rohadjak meg visszamennék. Mert arra kurvára kíváncsi lennék, hogy az amiben most élek, az valóban az én korom, vagy csak egyszerűen valami durván elcsúszott. Gyanúsan behúz ugyanis a sötét múlt, egy szál gyertya fényénél a levágott fejek, irdatlan katedrálisokban hajlongó beteg emberek, a William Blake versek, meg az ilyenek. Edgar Allan Poe mesternek meg feltenném az új Leechfeast kislemezt, azt bólogatnék vele valami kandalló fényénél komoran. Meg rákérdeznék, hogy valami ennyire szomorú és szörnyen szép, na akkor mi a fasz van?