A cseheknél az a jó, hogy ami punk, ott minden van. Ezen felül pedig egyértelműen crust központ, legalábbis kelet-európai tekintetben. Sok zenekarral, aktív szervezéssel, ahova messzebbről is szívesen jönnek még a klassz fejek, mindig beintéznek valami súlyos csemegét. A több remek  kis fesztivál közül valahova, vagy mondjuk konkrétan a Fear Fest néven futó patika kis buliba, Prága egyik kültelki klubjában. Ahol a múlthétvégén ismét tizenhét banda büntetett, szóval nem volt kecmec, Zoli barátommal a bundát arrafelé gecire vakarni kellett. 

Ki a halálba, a vérbe, Prága egy másik kerületébe, a cellánktól kurva messze. Viszont így lehet belakni egy várost, térdig jártuk le a lábunk, de legalább láttuk, hogy mennek ott a dolgok. Hogy a prágaiak többsége már arra is képtelen, hogy legalább egy csikket elpöcköljön rendesen. Szóval gyanúsan nagy a rend, mindenki kurvára ki van simulva, de szerintünk ez csak álca. Nem tolakodtak, nem acsarkodtak, csak hallgattak, ballagtak, hozzánk se szóltak, rohadt nagy kamuban vannak, kurva sumák bandának tűnt az egész. Bezzeg a bangladesi büfés az bekérdezett, hogy Magyarországon most végül mi a helyzet. Nehéz volt neki könnyű elmondani, hogy miatta van minden, de nem ez volt a legrosszabb, hanem az, amikor a villamos balra ment, miközben minden egyértelműen jobb lett volna, ha kicsit jobban jobbra húzza. Mikor már majdnem odaértünk a helyre, ahol fényes napsütésben ráadásnak fekete varjúk ették, amit a mocsok punkok kihánytak, így ott volt az a pont is, ahol azt gondoltuk végleg, hogy ide is Orbán király kell bazdmeg! 

A kétnapi lebontásból a péntek aránytalanul gyengébb volt a szombathoz képest. Az első nap még bent voltak a koncertek, lényegesen kevesebb pofával, mint másnap, amikor azért csak megtelt a Modrá Vopice kis kertje. Nagy múltja lehet amúgy ennek a helynek, nagyjából olyan kellemesen is van lelakva, pont mint egy SZOT-üdülő valahol, ahol már semmi sincs. Szóval szerettük, mert nem túl nagy. Avagy egy crust partinak abszolút zsíros. 

Bár a péntek első fele kicsit ijesztő volt, mert az első banda, amit teljesen egészében megnéztünk már, az ritka szarul szólt. A svéd Terrorvalde sztenderd d-beat témái egyébként se voltak túl meggyőzőek, erőtlen volt az ének és azt hiszem ezt maga a zenekar is levágta, szinte nyoma se volt a lendületnek. Aztán jött a Panikattack, ahol az előző banda dobosából énekes lett és egy másik felállásban nyomtak le, egy elég hasonló szettet. Ahol a hangzás már kicsit jobb volt, de ettől még senki sem akarta kirúgni a fabódé oldalát. 

A kelet-európai blokk azonban bementette az estét, mert jött a lengyel Death Crusade és végre mi is megérkeztünk, mert itt azt kaptuk, amiért jöttünk. Geci jó, kapkodós témákat, sittes tetkó hegyekkel, avagy egy elég változatos énekkel. Volt d-beat meg ugatás, lázas disznó hörgés, visítás, pompás metálkodás, epikus belassulás. Meg belepattogtatás a kukoricába, nyilván ez a lengyel grindcore átka. Aztán jött egy cseh banda, azaz a Capsaicin lépett a színpadra és velük végleg jól alakultak a dolgok. Régi helyi arcok új bandája rakta ránk a szart, amit kitapostak magukból így négyesbe, a szokásos tök paraszt crust alapokból. Utánuk haza is gyalog mentünk. De ekkor még nem a kivilágított fecskendőt követtük. Néha nem jobb az, ha könnyebb, megszenvedtük az emeletes ágyig. 

Aztán jött a másnap, avagy Prágában is dupla kávé, lakodalmas hacacáré, a hosztelben ugyanis még reggel is mindenki rohadt kész volt. A turizmus mondjuk mindenhol lehangoló jelenség. A nap első fele viszont szerencsére hamar elment, mert kajak muszáj volt neki. Nem akartunk megint egész nap az autóktól szinte mentes városrészek csöndjébe bámulni. Szokatlanul kényelmetlen ez a kínos nyugalom! Meg persze a koncertek is korábban kezdődtek, lévén minden amiért jöttünk, az igazából szombaton volt. 

Ahol a kerti színpad lett a hely, hogy az egyre faszább bandák beadják az ívet. Egy cseh és aztán két német banda kezdtek. A Killbite és a főleg Brink of Despair kíváló volt rossz kezdésnek. Közben meg összeverődött és a péntek után újraszerveződött az a magyar kontingens, amiben szombatra már hatan voltunk, ha jól számolok. Az új ismeretségek, nagyon hamar nem tűnnek túl újnak, mikor előkerülnek a régi sztorik. Tíz közös haver és húsz közös kedvenc mindent megold a punkban, kurva gyorsan belelehet rázódni egy közös ritmusba. Volt pár beszélgetés, ami kimondottan tetszett, pedig kis társaságunkból négy embert - Fruzsi, Steve, Zorán és Mack - korábban abszolút nem ismertem. 

Ezen a délutánon viszont a Pisscharge koncertje volt, ahol én érzésben is megérkeztem. Azonnal átjött, hogy ez szívbanda, részben jóféle latin-amerikai lendületből, merthogy chilei és brazil tagjai is vannak a zenekarnak. Akik elég nagy hévvel és elég sokat is beszéltek az ottani dolgokról, társadalmi feszültségekről, igazából a számaik is erről szóltak. Az énekescsaj tele élettel és erővel, plusz zeneileg is nagyon jó hangulatokat kaptak el ezzel a dallamos crust, kapkodós punk és konzekvens d-beat kombinációval, amit csak húzott felfele a spanyol és a portugál nyelv, de nyomták különben angolul is. Megpörgettek pár fejet a sörpermetben, aktivizálni tudták a félig még alvó sejteket. 

Plusz fontos, hogy a színpad is jól szólt. Aztán jött a Deviated Instinct. Akiket személy szerint még sosem láttam, pedig hatalmas kedvenceim. A nyolcvanas évek brit crust érája, vagyis a semmihez sem fogható súlyok, sötétség és morózus dallamok, valahol a világ legszélső peremén.  Nem volt mindegy, hogy milyen lesz most, ennyi évvel azután, amikor abba a kútba ezek mind beleestek, de nem okoztak csalódást. Brutális hullámzásban szakadt ránk a színpadról a műfaj elemi lényege, az olyan régi számokkal, mint a The Ressurection Encore és az Open Wound. Mindenben azonban nem vagyok biztos, mert nagyon vitte a fejemet. Érzésben sűrű borzasztó sűrű volt. A lassú horzsolások, Tony látványos dobjátéka és Leggo még mindig kellőképpen erős hangja, frankón komolyan kellett őket venni, a nyakunkba ült velük a kibaszott apokalipszis. Sehol sem éreztem, hogy kikopott lenne a dolog és én szeretem az utolsó két kislemez számait is, jó hogy játszottak újakat is. A Liberty Crawls... is nagyon fasza cuccos.  A Husk is nagyban adja, egyet arról is eltoltak. 

Aztán az Extinction of Mankind is megvolt most már másodszor. Tavaly ugyanis láttam őket Eindhovenben egy nagyobb színpadon, szóval volt összehasonlítási alapom és ez bizony kurvára nem az a banda, akiket fel kell rakni a fénybe. Korai kezdéssel egy tákolmány színpadon szedték le totális a fejünket. Ezek ugyanis rohadtul összerakott számok, gázolnak nyakig a mocsokban és ha crust, akkor nincs tovább, mert ebben benne van minden. Scott kezében a műfaj, nem tudom van-e gitáros, aki érzi még ennyire, de aki szerintem ott volt most Prágában az lélekben tutira elvérzett. A brit színtér Pap Gyurija szerintem kurva jó frontember, Ste igazi ősparaszt, aki szintén nyakig van ebben az egészben. Dominálni pedig a régi kislemezek, kultikus splittek és az utolsó lemez dalai domináltak. A Storm of Resentment számai, amik olyanok, amiket már csak öt banda tud ezen a földön még ma is így megírni. Az Extinction of Mankind az egyik. Ha meg ezt a koncertet nézem, akkor jelenleg a legelső. 

Na erre pakolt rá az Agnosy egy pontosan ugyanilyen vérmérsékletű szettet. Szóval a Fear Fest nyert, a világ vesztett. Mint egy másik veterán brit banda, pontosan olyan erővel játszottak klasszikusokat, pedig ha úgy nézzük ez már vastagon másik generáció. De ettől ez az idei lemezük még akkor is kurva jó! Atom borult cucc,  mondjuk akár csak a régiek, élőben pedig jól működtek a turbótapló ütemek és a lassabb komor részek is. Így simán el tudtam nézni, az énekes bugyuta poénjait, amik egy durva koncerten sosem voltak a kedvenceim, mert megtörik a hangulatot. Itt azonban az megtörhetetlen volt. Arányban a három album számaiból, nagyjából egyenlő részben, ahol nem volt csúcspont, mert kiemelném az egészet. 

Plusz pontokat viszont látványért is osztogatnék, ha pontoznék, mert a crusty gombás segge is mély nyomott hagyott, aki Devitated alatt végig aludt a színpadon. Meg is néztem, hogy van-e nálam Imamomo, de sajnos az a hátizsákban a szálláson volt, pedig odatűztem volna a perselybe, szerintem neki nagyobb szüksége volt rá. Meg érdekes volt arra gondolni elnézve az arcokat, hogy vajon az érzelmi háttér mennyire színes, minek kapcsán ezek az emberek valamikor talán más és más okokból, de úgy érezték, hogy ők itt kötnek ki és ezután a világhoz való viszonyukat nagyban ez a színtér alakítja. Voltak itt sokan, akik a mellény és a fekete mellett már halálig kitartanak, ez tisztán látszott. Engem meg csak elgondolkodtat mindig. Túl azon, hogy jó buli volt és sokan hánytak. Ezért kell jönni a csehekhez, mert itt nagyon jól megvan ez. És köszönet a szervezőknek, akik valahogy a Phobia Records és a Fear of Extinction zenekar, egy elég komoly átfedéssel.

A végén egyébként a portugál Systemic Violence csinálta meg a műsort, a maszkos csávó és kifestett bandája kurva nagyot ment, végre valaki nyomott egy jó kis crossover felmoshást. A Warcollapse énekesének másik bandája előtt - Slutet - ami vagy nem jött át, vagy csak túl fáradtak voltunk, de mindenesetre most tényleg a kivilágított fenyó felé vettük az irányt, egy állatorvosos fesztiválnak meg lefőtt a kávé. Végre jöhettünk haza olvasni a híreket, hogy pár pacalpörkölt gyászhuszár megint megnyert mindent. Már alig vártuk! ITT nézhetsz videókat..