Ha csak egy pacsi és néhány szó ereéig is, de a Boru zenekar tagjait pont úgy volt szerencsém megismerni, hogy ők csináltak egy végzetes bemutatkozólemezt, én írtam róla, mert rajta voltam, aztán mikor összefutottunk ezen keresztül, volt egy ilyen alapunk végül. Akkor említették a srácok, hogy amúgy tök lelkesek, hogy a Dopelord játszik Szegeden és ők is hozzátehetik a magukét az estéhez, ami így azért elég nehéz lesz.

Mikor interjút csináltam egy hasonló vonalon mozgó hardcore bandával, ott hangzott el az a válasz, hogy az ilyen zenével nem lehet túlpakolni egy lemezt vagy élőben fél óránál tovább játszani, mert az eszeveszett jajveszékelésből ennél többet úgy sem tud senki befogadni. A poszt-punk felhangokból szőtt alapvetően emocionális megközelítés mellett azonban a crust és sokszor kimondottan a Nausea jutott még erről eszembe. Ez a komor, sötét világ, az aljas, kúszó basszusgitár és a váltott ének is sokszor tök úgy jön le, mint a legelborultabb punk lemezeken. Plusz a csajjal is a fronton, ahogy durván kontrázik rá a másik énekes fazon, a Pigs Off Campus zenéjére szerintem erősen hatott a klasszikus Extinction lemez. 

Korántsem gyenge doom banda, nagyon hamar sztenderdre raknak. Ahol amúgy gondolkodni is kell egy kicsit, hogy akkor ilyenkor mi a fasz van!? Mert lemezen is kurva jól szólnak, de amit élőben művelnek, az gyakorlatilag sem nem Sabbath, se nem svéd, hanem simán csak embertelen. Attilával és a Szikszaival három éve két kézzel fogtuk a fejünket, amíg szép lassan az őrületbe nem kergettek, azt majdnem kiszedtük alóluk a színpadot, annyira rohadtul durva volt.

Évek óta vagyok tagja egy olyan sorsazonos közösségnek, ahol az erőnk abban áll, hogy kíváncsiak vagyunk egymás történetére és zenét sem tudok anélkül hallgatni, hogy ne érdekelnének a mögöttes, személyes vonatkozások. A Memoriam zenekar tagjait a lemezeiken keresztül pedig olyannak látom, akik ugyancsak nehezen boldogulnának egymás nélkül, mert ez itt körülöttünk valahogy nem is az ő világuk és ezért egy próbateremben barikádozták el magukat.  A négy veterán pedig csak ontja ezeket a komor, letargikus érzelemzuhatagokat, ahol a háború nem csak odakint, de odabent is zajlik és Willetts hangjában a kiábrándultság sűrű füstje, azt hiszem végleg eltakarja napot. A vegytiszta reménytelenség napjaiban mindebből pedig évente kiadnak egy súlyos albumot. 

Negyven fokban négyen, egy velünk egy idős vörös ördögben indultunk meg Csehország felé és az már az elején tisztán látszott, hogy ez egy kibaszott hosszú út lesz. A kormánynál Doktor Slayer, tehát egyértelmű, hogy az ő kedvence üvölt, a kurva flegma trap zenétől viszont mindenkinek egyből akkora lett az arca, ami a veterán verdát már bőven túlpakolta, szóval úgy füstölt a kipufogó Győrig a pályán baszki, mint a két durván klasszikus Sleep lemez. Na mindegy, Honey Cocaine különben tényleg jól adja, nyitott ajtóknál rohadt nagyot szólt a benzinkút parkolókban, mert szerintem az összesnél megálltunk hugyozni. Vagyis tíz óra vezetés, meg egy kis nevetés és már ott is voltunk az obszcénen, avagy a legnagyobb extrém zenei akolban, ezen a keserves kelet-európai vidéken. 

Szeretnék kicsit segíteni, hogy több jó okod legyen arra, miért menj el vasárnap este az Aurórában. Az első és legfontosabb, hogy a Bandanás Béla csak jó zenéket szeret, jó bandákat szervez le neked és őt a legjobban te is ezért szereted. A szupergyors hardcore muzsika meg amúgy is feldob, szóval lehetsz te is olyan, mint egy kurva pöttyös labda, ami le nem esik addig, amíg fel van dobva.

Tudom kissé le vagyok maradva, de ahelyett, hogy közvetlenül a megjelenése környékén írtam volna róla, én inkább elmentem és megnéztem, hogy az Agnosy az új számokkal együtt, hogy tolja élőben. Szóval teljesen őszintén el tudom mondani, hogy tényleg nagyon durván vitték szét a fejemet. Bizarr lenne azt kijelenteni, hogy létezik egy crust mennyország, de látni a Deviated Instinct, az Extinction of Mankind és az Agnosy zenekarokat egymás után az olyan, mintha megkaptam volna az utolsó kenetet, csak feketével, hogy az öklöm rázzam míg beledöglök, vagy még odaát is a kurva anyját. Ütött-vágott a sok varjúpunk, Alex az énekes meg közben úgy festett, mint aki horgászboltba indult koncert helyett. 

Nincs jelentősége, hogy Tom Waits, Darkthrone vagy Bauhaus, ha megmutat valamit abból, amit nem akarok tudni magamról, miközben én is csak a faltól-falig megyek, hogy valahogy ne az legyen, ami igazából mégis ott van. Lent valahol rohadt mélyen, ahova Chelsea Wolfe is ereszkedik a látszatboldogságok kirakataitól megrémülve, elegáns magányt megálmodni a sötétbe. Felejthetetlen marad a koncert, ami a hajón nagyjából tavaly ilyenkor volt, de akkor talán túl elsöprően is szólt és jogosnak érzem, hogy csendesedett, az új album két publikus száma szerintem ugyanis, ezzel megint személyesebb hangnemre vett.

Sok olyan banda van, akik félnek a saját rajongóitól és ezért nem mernek bevállalni egy stílusváltás, így nem tudják megmutatni a természetes fejlődésük útján, szóval az ilyen tagok, ha el is hagyják a saját maguk által körbebástyázott komfortzónát, azt egészen biztosan más felállásokban és néven teszik. A CEREMONY zenekar azonban őszintén bevállalta, ők tiszta lapokkal játszanak mást, mint régebben azelőtt. Azonos felállásban és néven léptek meg különböző szinteket, már az első lemezektől kezdve újra és újra meglepve szinte ugyanazt a színteret. Irritálóan zajos, dühöngve horzsoló hardcore-punk cuccokkal, míg el nem jött a Rohnert Park lemez, ami már egy finomabb, érzelmesebb alkotói vágyból született és vezetett el ahhoz a hangzáshoz, amit ma képvisel a kaliforniai banda. Akiknek hamarosan megjelenik az új albuma. 

A régi sulis és az új vonalas metál bandák között hasonló a különbség, mint a klasszikus és az aktuális vámpírfilmek kontrasztja. Az öreg vásznakon addig osont az árnyék a hideg falakon, míg valaki vérbe fagyva,  bele nem döglött egy harapásba, vagy az átváltozásokkal át nem mentünk totális mészárlásba. Ma viszont már csak sírnak a vámpírok, meg smárolnának egyfolytában, mert kurvára nem bírják elviselni a magányt. A hulladéknak háttal, azonban manapság is vannak még bőven olyan brigádok, akik zenéjükkel nem félnek a nyakadhoz baszni a bárdot, csak úgy a mihez tartás végett, hogy tudd, hogy kilencvenes évek vérfürdőjének már soha nem lesz vége. A 20 Buck Spin kiadó csatornájának köszönhetően pedig ismét remek death metál hordákra találtam ebben a sűrű dzsungelben, ahol három fiatal banda, három megjelenésre váró cucca és azok előzetesen bevillantott szerzeményei, amik nálam ledarálták ezt a szerda délutánt. Szóval gondoltam itt is sorba állítom őket, hogy egy kurva jó kiadónak és az előadóknak is tisztelegjek.