Tudom kissé le vagyok maradva, de ahelyett, hogy közvetlenül a megjelenése környékén írtam volna róla, én inkább elmentem és megnéztem, hogy az Agnosy az új számokkal együtt, hogy tolja élőben. Szóval teljesen őszintén el tudom mondani, hogy tényleg nagyon durván vitték szét a fejemet. Bizarr lenne azt kijelenteni, hogy létezik egy crust mennyország, de látni a Deviated Instinct, az Extinction of Mankind és az Agnosy zenekarokat egymás után az olyan, mintha megkaptam volna az utolsó kenetet, csak feketével, hogy az öklöm rázzam míg beledöglök, vagy még odaát is a kurva anyját. Ütött-vágott a sok varjúpunk, Alex az énekes meg közben úgy festett, mint aki horgászboltba indult koncert helyett. 

Nem tudom, hogy kinek mit jelent a szerelem, de nekem a No Friends But The Mountains már első hallásra is az volt. Én az vagyok, akinek kell ez az elborult, poszt-apokaliptikus gitárromantika, mielőtt a d ütem olyan szépen tépi ki a szívem, hogy látom azt dobogni még a testemen kívül is. Mert minden bizonnyal ez a legvészjóslóbb és legpatetikusabb crust nóta, amit az elmúlt egy évben hallottam. Ezzel együtt engem tehát a lemez második fele, ami kurva mélyre elásott, mert a War Death Famine Plague és a Rise of the Right is két kőkemény bikanyak, amik feszítenek rendesen. 

A When Daylight Reveals The Torture album egyik titka pedig megint csak a dobok kegyetlen hangzása, ami piszkosul el lett találva és érdekes, mert nekem nem is azt a tipikus brit alapot hozza, hanem valami korszerű cuccal lett felvéve  - mint a most megjelenő amerikai d-beat lemezeket - de nagyon faszán ott van, ebben a komor, gyilkos hangulatban. Amibe a londoni banda nem felejtett el egy kis rock and roll életérzést elkeverni, talán megpróbálnak a Bolt Thrower és a Doom örökségével egy újabb generációt felnevelni. A From Hell és a Spit Out The Lies is elég jól megfogják a középtempós metál témák lényegét, de mielőtt még azt hinnéd, hogy ez megint egy lakodalmas crusty slágergyár, a basszus a bordáidra kurva gyorsan rábombázz, mert háborúkat lehetne vele kirobbantani, ahogy pattog és hajszol, mint az atom. 

Bevallom van pár crust banda, amit ma már köpök, de ez a harmadik Agnosy lemez még mindig elég jól esett, plusz ahogy fent is említettem, élőben abszolút a lekötelezettjük lettem. Nem hibáztak ebben a bő harminc percben sem, mert pontosan az lesz, amit a szövegeikben is megjósolnak, tehát nekik kell menni, aztán majd lesz valami, vagy tehetetlenül hagyni, hogy felzabáljon a zene a picsába és akkor nem marad belőled semmi a dögevőknek. A mikrofonnál a csávó úgy üvölti, mint egy állat, hogy a gecik mindjárt itt vannak és még jönnek! Minden perccel szörnyűbb lesz!