Negyven fokban négyen, egy velünk egy idős vörös ördögben indultunk meg Csehország felé és az már az elején tisztán látszott, hogy ez egy kibaszott hosszú út lesz. A kormánynál Doktor Slayer, tehát egyértelmű, hogy az ő kedvence üvölt, a kurva flegma trap zenétől viszont mindenkinek egyből akkora lett az arca, ami a veterán verdát már bőven túlpakolta, szóval úgy füstölt a kipufogó Győrig a pályán baszki, mint a két durván klasszikus Sleep lemez. Na mindegy, Honey Cocaine különben tényleg jól adja, nyitott ajtóknál rohadt nagyot szólt a benzinkút parkolókban, mert szerintem az összesnél megálltunk hugyozni. Vagyis tíz óra vezetés, meg egy kis nevetés és már ott is voltunk az obszcénen, avagy a legnagyobb extrém zenei akolban, ezen a keserves kelet-európai vidéken. 

Szóval egy kisebb tortúra és egy elhidegült reggelt után, szerdán délben már a fesztivál területén néztünk egymásra kurva bután. Mondjuk az aznapi program is elég buta volt, erős a cseh punk, de rohadt sok szar helyi banda van, akik elől esküszöm csak menekülni lehet. Meg nézelődni a helyen és értelmet keresni mindabban, amilyen feje és formája itt az embereknek és félembereknek van. Mindenesetre én kedvelem ezt az elszabadult közeget, ahol a pompás áron rendelt pumpás nyelvű Reebok, a kidobált csirkecsontokon élő súlyos crust punk, néhány vegytiszta életmód nácival és tini nindzsa teknőc jelmezbe bújt totális metál idiótával megfűszerezve szép kis karneváli kotyvalékot alkot. A szerdát ettől függetlenül szerintem hamar letudtuk. 

Az első érdemleges koncert a japán Warhead volt, de a vakító külsőségeken túl nem hiszem, hogy bárkinek elszabadult volna tőlük a pulzusa. Az Oi Polloi már sokkal nagyobbat robbantott, alapvetően egy nagyon jó hangulatú koncert volt, miközben bennem azért vegyes érzések keringtek. Biztos rólam szól, de nekem a propaganda úgy kurvára nem adja, hogy azon kívül, hogy rohadékok a nácik, nem hangzik el semmi konkrét, a következő felkonferálás meg már arról szól, hogy igyunk még egy sört testvérek. Nekem ezek hakni elemek, amiből valami hiányzik, pedig tényleg jól nyomták a skótok. Meg utána az öreg angolok, akiket biztos láttam már vagy ötvenszer, voltak köztük jobb és rosszabb G.B.H. koncertek, ez meg most valahogy a két véglet között. Részemről maximális respekttel, az elmúlt negyven évnek. 

Ezen a fesztiválon viszont a grindcore a lényeg, szóval a csütörtökhöz kérlek, képzelj el dupla annyi emberszörnyet. Meg vonatokat megrongáló budapesti punkot, plusz szerda éjjeltől már ott volt a Shock, akit később mindenképpen szeretnék majd idézni még, mert részéről azért volt néhány tizennyolc karátos aranyköpés. Viszont most maradnék a programon, ami úgy nézett ki minden nap, hogy egy darabig szinte vállalhatatlan borzalom, bár bevallom, hogy pillanatokra amúgy tök aranyosnak tűnt az egész. Ahogy ismeretlen nevű töltelék gore és porngrind bandák osztják totál ugyanazokat a témákat, ellazulásra és összehúzódásra késztetve ezzel, az erre nyitott slam seggizmokat. Leginkább ehhez a műsorhoz vannak a jelmezek, ami eleinte érdekes, de aztán meglátod, hogy utca hosszan sorakoznak a bakelitek, eszedbe jut, hogy este Dropdead és igazából négy másodperc alatt leszarod, mert úgy is csak a pénzt szórnád és a kibaszott estét várod. 

Tehát az érdemi balhét aznap a Noisem és a Cryptic Void kezdte, hibátlan mindkettő, de engem itt az előbbi fogott meg. A marylandi trió csak azt rakta össze a metálból, ami tényleg horzsol, hagyták a sallangot a faszba és olyan kurva gyorsan játszottak mindent, hogy egyből felszaladtam a dombon egy színes jégkásáért. Akkor láttam meg, hogy Slayer kicsit odébb töpreng valamin, de gyorsan lefaroltam, mert az a csávó, ha a rá jellemző részletességgel elkezdi kiteregetni a lapokat, maximum azt nézhetem meg, hogy a Forward épp a fesztiválról távozik. Én viszont nem akartam lemaradni, őket tényleg kajak vártam és aztán még annál is nagyobbat szóltak, mit amit velük kapcsolatban elképzeltem. Ishiya egy geci nagy forma, aki a közönséget végig azzal húzta, hogy nem beszél angolul, de két szám között azok a cinikus tőmondatok valahogy mindig odabasztak. Nyilván ettől is egy legenda az ember, de ettől még lehetett volna szar a koncert, viszont nem volt az. Bőr alá kúszott a húzós, japán metál punk, a fesztivál egyik legjobb hangulatú koncertjén. Szóval minden, ami Forward, vagyis játszottak mind a négy albumról és nem mellesleg rohadt jól szólt. Mint, ahogy minden más is...

Mert ezután jött valami nagyon más is. Az örökösen vegyes érzésekkel, ahogy már kezdtek bűzleni körülöttem a trógerek, de baszki nem tudsz mondani ezen a keserves világon még egy helyet, ahol a pogoban a BDSM Marlene Dietrich mögött tolod, Thor meg a kalapácsával üti végig azt a hülye fejed, hogy a színpadról így ugorjon rátok az a picsa részeg mikulás, miközben a Misery Index, konkrétan a seggeden tolja ki az agyadat. Én nem hallgatom őket aktívan, de ilyen vérprofi, terminátor death bulival, már elég régen kínáltak meg. Szóval még sehol nem volt a Dropdead, de már százötvenes volt a pulzus. Mondjuk sokan nem is kellett várni, itt negyed óra szuszi van, aztán jöhet megint durván bármi. 

Én meg elsősorban azért mentem ki, hogy meglegyen a Siege meg a kibaszott Dropdead és azt hiszem ezt piszok jól tettem bazdmeg! Vitatkoztunk később, mert Slayer azzal érvelt, hogy nem szólt jól. Nekem viszont ez nem is volt szempont. Ha egy ilyen bandát nem érzelmi alapon közelítesz meg, akkor nem fogsz a közelébe érni. Szerintem abszolút ütött az óra és a szövegek átütöttek a fejemen, ki is engedtem a picsába, mert hát hol baszod frankón szanaszét magad, ha épp nem egy Dropdead koncerten? Nem tudom amúgy, hogy ki még eredeti tag, de a frontember ma is kajak és gondolom az is fontos, hogy ez egy máig hiteles zenekar. Akiket én most láttam először és annyit biztosan elmondhatok, hogy százszor jobb, mint a Beatles. 

Nem úgy, mint a Cannibal Corpse, akikről ugyanezt már nem mondanám el, sőt nekem ez a banda igazából már csak karikatúra. Este valamikor megjött a Crippled és a Fejkendős Bélával azon röhögtünk a koncertnek háttal, hogy ezekbe a kellemetlenül darabos, székrekedéstől szétrepedés új témákba, ha a jó öreg Looney Tunes Taz lenne belevágva, talán még jobb is lenne, mint az élők között haknihalált halt Corpsegrinder. Egy ekkora klasszis bandától, az meg már egyenesen rabszolgasors, hogy nem mernek változtatni és a Hammer Smashed Face helyett valami mást eljátszani. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy őket nézték meg a legtöbben, szóval ez egy kis fesztivál és kurvára kellettek a költségvetésnek. Még akkor is, ha totál antipatikus módon átírták a szabályt, hogy itt mindenki azt csinál, amit akar. Ők ugyanis nem szerettek volna találkozni a színpadon a saját rajongóikkal. Azért tiltották meg, hogy emberek felmenjenek, mert biztos féltek, hogy Szuper Márió a szemük láttára gyűjt gombát a pállott seggű műtős fiú retkes segge partjáról. 

Na de mondj még egy helyet, ahol ilyen esti felhozatal után, még mindig vissza van a Negative Approach, aki tény, hogy sokat játszanak a környéken, de viszont sosem okoznak csalódást és szerintem amúgy is elég nagy formák. A szerevezés ezt nagyon jól átgondolta, mármint, hogy nem csak a grind, mert ebben a változatos felhozatalban lehet csak igazán ide-oda kapkodni a fejet. Meggyőződésem, hogy az Obscene Extreme mindenkit szeret azzal, ahogy előállnak ezzel a keveréssel. Meg a Freak Show, amit idén meg se néztem, mert leszavaztak és nem akartam lemaradni az osztott tarifás taxiról, pedig két évvel ezelőtt is kurva jó volt, mikor az a bohócnak öltözött fasz magába vágta, azt a minimum negyven centis lófaszt, ami rá volt húzva egy egy bitang hosszú fúrószárra és a tag nem félt bekapcsolni az ütvefúrót, na mindegy. 

Egyébként kurva jó szállásunk volt, ahol én Dórit kedveltem leginkább, mint cellatársat, de mégis Doktor Slé volt, aki mindig jött utánam - a piros Fuck Off feliratú papucsában - hogy már korán reggel olyan korai Sodom szövegekkel zaklasson, mint "I turn the cross upside down / I read satanic bible with fucking grown / my life begins at midnight twelve / masturbate to kill my self". Ami egyébként tök sexy meg minden, csak itt még volt vissza két nap és nehéz volt felmérni, hogy mennyivel gyorsabban fáradok, ha ennek a tagnak maximális teret adok. De nyilván le fogok írni teljesen őszintén mindent! Majd hamarosan a második részben...