Talán beszélhetek többes számban, hogy nekünk többnyire olyan kedvenceink vannak, akik nem öregszenek meg egy bandában, mert inkább játszanak még vagy egy tucatban. Néha valami hasonlót teljesen másokkal, vagy valami teljesen mást tök ugyanazokkal. A lényeg viszont, hogy a Nightfell is Tragedy kapcsán jött be és ugyanaz a Todd Burdette féle szomorúság árad belőle, csak sokkal meghatóbb mélységekben és inkább a metálból hozott patetikus zenei eszközökkel. Köszönhetően a duó másik felének is, aki nem más, mint Tim Call, azaz vagy két tucat súlyos black metál banda atom veretes dobosa.

Idén negyedszer sütögeti pecsenyénket, zsíros nevekből fura tortát építget a Cudi Purci Booking megint. A Desszert Fest néven futó koncertsorozat pár év után már totális alap a klubéletben, ami idén is két kézzel, avagy gyönyörű nevekkel húzogatja várakozásunk előbőrét újra és újra. Szóval lassan kész a lista, ami augusztustól egészen az első adventi napokig enni ad, mindig valami rondát vagy finomat.

Sajnáltam, hogy nem tudtam megnézni őket az Aurórában, mert a Soul Glo már első ránézésre is elég furmányos bandának tűnt. Az Untitled című '16-os cuccuk is totális diló, ami szanaszét robban a furcsa ötletektől és a csavaros, neurotikus hullámoktól. Mint a nagyvárosi élet, ez is egy olvasztótégely, ami zeneileg számtalanszor vált kiszámíthatatlanná és talán ez benne a legjobb. Hogy a hardcore-punk nyílegyenes energiáival, de spontán formálja a stílust. Térdig a huszonegyedik században szerintem az meg tök normális, hogy alapnak Bad Brains, trükknek meg Death Grips. 

Csak a redőny apró lukain át szökik be a fény, sárga és narancssárga csövekben táncol a por, semmi más nem mozdul. Láthatatlan, mint a sugárzás, de a perzselő hőség is lassú gyilkos. Az áthatolhatatlan falak közé szorul, ahol lentről nézek a plafonra, régi  árnyékokkal az arcomon. A szobám most, mint  a lelkem, ma így hallgatok szobazenét. Amit Marzia hasonlóan személyes hangulatban írt meg valahol Bolognában, ahol az otthona szolgált egyébiránt stúdió gyanánt.

Egy jó csomó tízperces fröcsögő ürítés, dühös áramütés és ugatás a teleszart ugar közepén. A Rákosi már egy ideje leköszönőben, a Hell Vill fesztivál után viszont tényleg ágyesz-bugyesz, de előtte még behúznak egy utolsó budapesti bulit is a Robotban, méghozzá holnap és egy német brigáddal. A Nuclear Cult nevű bandát nem vágtam - de a csernobili igazságok idején ez a név most duplán totál atom - viszont azt olvastam, hogy németek, állat a dobosuk és valami turboviolence, ami nem túl általános. Ezt lehet tehát csinálni most, egy héttel a Hell Vill előtt, a Robotban június 15-én, vagyis szombat este. Mert szereted...

Ami jó, arról beszélni kell. Viszont, ha valami annál is jobb, arról lehet kicsit többet is. A Reaction Fanzine pedig a legjobb, szóval egyáltalán nem szeretném visszafogni magam még akkor se, ha ez most egy kis csúszással jön le. A tizenegyedik szám ugyanis már vagy egy hónapja elérhető-rendelhető, de nekem valahogy messze volt, mint a híd a Kwai folyón. A Leeway koncert azonban megoldotta a dolgokat és azóta már itt figyel az éjjeli szekrényen, megint kurva jó lett a borító, szóval egy darabig látnom kell reggelente amikor felkelek. Mindez mögött pedig egy elég vaskos tartalom lapul, mert az elmúlt két évből pár anyag Bencééknél csak most érte magát utol. 

Aki az első strandolásnál rommá ég, mert amatőr, az ma már csak az interneten szörföl. A délután viszont úszógumik, tangabugyik, tollaslabda és csilicsáré napszemüvegek nélkül is színes, mert simán van olyan zene. Zenét hallgatni a múlt nélkül meg nem lehet, mert úgy is mindig az van, hogy elkezded valahol, arról beugrik valami és aztán öt lépésből Big Boys, vagyis frankón, mint a sakk-matt. Innen már nem mentem sehova. A Touch and Go Records kétlemezes összeállítása ugyanis kurva nagyot ment ma. Gondoltam ide is kirakom retrospektív, had hízzon ez a kurva macska. 

Futballmezes New York hardcore. A Leeway koncert után mondjuk kedvet kaptam, de az utóbbi időkben nem sokat hallgattam ilyesmit. Az ezredforduló környékén viszont rengeteget,  mert amikor még drogoztam és bandázgattam, valahogy ez a keménykedős vonal sokkal közelebb volt. Viszont ritkán, ha néha beleszaladok valamibe, bevallom kibaszott nagy nosztalgia. A District 9 is ahogy hallgatom, zeneileg kurvára össze van rakva, szóval rámentem és ezt toltam egész délelőtt. Bekattanni meg egyébként úgy kattant be, hogy a legfaszább videócsatornára most került fel az a tavalyi koncert, amit a This is Hardcore fesztiválon lenyomtak. Szóval gondoltam ide is kipattintom. 

A Napalm Death frontember Barney mondta valamelyik koncertjükön, hogy aki ma is látni szeretné azt, ami a nyolcvanas években megmozdult punkfronton, az kövesse az ausztrál színteret, mert ott most megtörténik újra minden. Én meg azt gondoltam, hogy ez a hazai pályáról is simán elmondható, mert itthon is van most annyi dühös pörgés, ami fedi a nyolcvanas évek legendás felhozatalát. Az ausztrál underground értékéből azonban el semmit nem vesz ez a kósza gondolat, nekem is számtalan penge banda szaladt az arcomba arról a vidékről, mint ahogy most is, amikor épp Scab Eater parti van. Ami egy elég durva buli...

A hardcore akkor a legjobb, amikor olyan, mint egy motor. Belül kezd el dolgozni és hevül gyorsan felfele, pontosan addig a fordulatszámig, ahol a megállíthatatlanság érzését már kétségek nélkül tudja átadni. Különben szart sem ér az egész! Viszont itt van ez az angol színtér, ahol bandák tucatjai frissítenek és tolják fel az erőteret, ahogy harminc éve még a Discharge is. Kell ez a barbár hangzás, ami tokostól szakad át a szűrön, hogy szanaszét rúgja a komfortzónádat, mielőtt még felzabálna a semmi, te állat. Ezért jó az Asid, mert elkeni a szádat! Megcsinál tizenhárom és fél perc alatt. Ami ebben a sportban nagyon jó eredménynek számít!