A szerelem az japànban is lehet szeànsz, Wata kezében egy klasszikus gitàr, ezzel kúszik fel a talpadtól a fuzz. A doom sikamlós, mint egy kìgyó, mikor villás nyelve hegyén a kagyló, ott az univerzum ingatag, mert minden bolygó megremeg.  Selyemkimonóban és bőrcsizmàban egy csupasz villanykörte alatt, archaikus színházi sminkben tündöklő férfiakkal fújja el a trió a gyertyát és kelti életre a Boris legújabb, gyötrelmes és szerelmes álmát. Ami ezúttal egy duplaalbum a két évvel ezelőtt megjelent Dear után, melyen hat tétel fog szerepelni az előzetes információk szerint. 

Kétszer is volt szerencsém látni őket élőben, de ettől függetlenül nagyon bánom, hogy tavaly nem tudtam elmenni Löriékkel a cseh koncertre, mert évek óta terveztük, hogy egyszer megnézzük őket együtt is valahol. Ez jutott először eszembe az új album kapcsán, amiből talán még turné is lehet, de öreg barátommal ez ügyben már nem tervezhetek, pedig ő még nálam is jobban szerette Subvert City nagy öregjeit. Akik tizenkét év után most ismét friss anyaggal jelentkeznek, amit első körben nem is biztos, hogy zenei szempontból kell majd értékelni. Mert szerintem itt elsősorban azt az igényt kell megtisztelni, hogy ezek a fazonok még ma is ki flottul figyelmeztetnek és nem hagyják, hogy szavaikat megegyék az évek, ugyanis ők azok akik megrágták ezt az utolsó negyven évet. 

Szerintem eddig is elképesztő volt a felhozatal, idén egymàsba érnek a kortàrs rétegzene nagyjainak koncertjei Budapesten, de ettől függetlenül a meglepetéseknek még most sincs vége, az ősz is kurva keménynek ìgérkezik. Tukker úr ugyanis tovàbb szervezkedik és ennek köszönhetően jön októberben  a Street Sects. Avagy a kísérletező hangvételű indusztriális duó, akik a hardcore zenék attitűd készletével feszülnek neki a gépeknek és nyomnak durva zajreneszánszokat, totálisan aktuális, apokaliptikus és futurisztikus hangzásvilággal. Meg az utóbbi idők remek lemezeivel, amikből jó néhányat kiadtak az elmúlt pár évben. Szóval hatalmas hullámokra ül fel velük, aki Drab Majesty és Body of Light előtt egy nappal, azaz október 27-én lejön és megnézi őket a Dürer Kertben. Súlyos este lesz, súlyos vendégekkel. Der Zunder, Fixateur Externe , na a lényeg, hogy Street Sects az ízelítők lejjebb. Az esemény pedig ITT, ahogy illik..

Mint az élet sok más területén is, a hardcore - punkban is csak két út van. A bokorbaszarós és a tarkónbaszós. A Dog Breath pedig tarkón baszott. Mert abszolút elborult és már az elején úgy markolt a gyomromba, mint a kibaszott sötét Nausea. Pedig ez nem egy crust bomba, hanem taposós, klasszikus fasza kis New York Hardcore, ahol a faszi sokszor úgy énekel, mint Paul Bearer. Ami azért is érdekes, mert az Enemy kapcsán Sheer Terror gitárosának - Alan Blake - màsik bandàja is eszembe jutott. A Darkside NYC is az a fajta hardcore, ami ez is. Súlyosan mélyre van hangolva, amitől kutya veszett, mint a Celtic Frost, de ettől még pattognak benne az ütemek, kicsit több, mint húsz perc alatt kurvàra csontig leràgott.

Egy durva punk lemez, az simán megcsinál, mint Willard századost Saigon, mikor a hotelszobában várakozik egyedül és tétlenül. A film elején van az a nagyon súlyos jelenet, de egyébként a Sort Sind lemez is tudja ezt, mert elidegenedett és kurvára megőrült az is, aki azt megtette, hogy azt az erőszakos szart felvette. Északon a nagyvárosi crust az mondjuk tényleg ilyen, érzésben láncot lógatsz kezedből és hallgatod ahogy a legvégén a szemek, vészjóslóan kopognak a térköveken. A Halshug baszki könyörtelen, csak húzza a hurkot szorosabbra és amikor az új cuccon kicsit enged rajta, az is csak a játék része, mert nem bízhatsz és nem hihetsz semmiben. 

Az éjszakák amúgy is sejtelmesebbek, mert másnak látod őket, az emberek a sötétben máshogy viselkednek. Egy súlyos koncert után zúgó fejjel a forró utcákra kifordulni, az elsuhanó autók fényével szembemenni és később kisfilmet forgatni az éjszakai buszon, nekem szintén nagyon más állapot. Az élet furcsán belassul, de tényleg mint egy videóban, ahol hangsúlyt kapnak a finom részletek, most a nyolcvanas évek meg amúgy is nagyon megy. Kőmosott farmerbe tűrt, nagy mintás, nyakig begombolt, színes férfiingben, gallér alól előkúszó vékony láncocskával és csecse kis keresztmedállal állt meg a lány az ablakok huzatjában, akinek vékony mosolya abban a pillanatban uralkodni tudott az egész világ felett, az éjszakain viszont mégis az a legjobb, ahogy az új Body of Light elcsábít.  A város minden fényével meghódít, hogy még egy Eyehategod koncert után is simán szerelembe estem, a riadalmasan szép, saját életemmel.

Egy ingerszegény kisvárosban nincs más kiút, ki kell találni, hogy mi legyen, mert valaminek mindig lennie kell. A szűk lehetőségek mezején csak a tudat, ami tágulni tud. A bolt előtt a srácokkal tehát megtanulod szórakoztatni magad, mert csak az ő agyukkal játszik az agyad, ez az egyetlen menedékhelyed. Fejben a sarkon minden lemegy, ezt azért tudom, mert egy ilyen helyen születtem és született meg az a történet is, ami sokkal több ablakot kinyitott, amiken keresztül sokkal több mindent kilátok. Meg tök ilyen a Brockhampton is, akiknek minden cucca pontosan olyan, mint amit a bolt előtt írtak meg és találtak ki, vagy akár éppen vettek is fel. 

Protokoll az itt nincs, de ha mégis van, akkor egy kincs. Mert az egyetlen szabály, hogy csak a zajokat zabáld, de azt brutálisba, mert az ilyenfajta bulimia végül is kajak mennyország, ahol mikor szájba hánynak, valakit te is egyből szájba hánynál. Dallamos zenét hallgatni ugyanis nem életszerű, ha a te fejed se egyszerű. Így futottam bele időszámításunk szerint Eyehategod előtt pár órával ebbe a súlyos botrány bandába, akik Protokol néven futnak és a lógójuk is egyből egy jó Celtic Frost flashback. A zene azonban vehemensebb, vagyis vágnak, mint a svédek és ütnek, ahogy az angolok, miközben combbelsőn egy smirglivel, gecire horzsolnak a zajok. Szóval behangolni fasza volt, ha már aljas lesz az este, mérgezzen meg a délután is, orbitálisan ordenáré hanganyag következik. A halott szemek is megkönnyezik, ahogy a hardcore-punk most totál noise. A duó második cuccár Floridából....

Ha a gyűlöletkeltés legális, akkor lehetne az szerintem sok minden màs is. Mondjuk az a fajta önvédelem, ami radikális lépéseket kénytelen megtenni, hogy a szemetest végre ki lehessen üríteni, mert màr hosszú évek óta rohadt büdös van ebben a nagy közös háztartásban. Ahol a hulladékot valamiért nem szokásunk felgyújtani, épp ezért továbbra is nagy kérdés, hogy mi a fasznak tartogatni? A punk zenét meg amúgy is csak érzelmi alapon érdemes megközelíteni. Így jön tehát össze a Pesti Sràcok és az új Cliterati, mert előbbiek szerkesztőségét simán fel kellene gyújtani, az amcsi négyes pedig a pont az első nagylemezével készül éppen megcsinálni a tűzet. 

Attól, hogy az oldal naprakész legyen, most olyan messze vagyok, hogy ezt a távolságot még a hosszú utakhoz szokott blues énekesek se tudnák megénekelni. Ahhoz, hogy ezen a nyáron is ott legyek mindenhol az kell, hogy itt ne legyek nagyon sokat. Szóval augusztus közepétől fogom csak kitölteni a sorokat, mert a lejátszómon sorban sorakoznak az olyan albumok - Greenmachine, Halshug, All Out War, Lingua Ignota, Patent, Tomb Mold, Kafka, Russian Circles és Body of Light - amelyek mindegyike megér egy saját misét itt a macska templomban. Aminek az új Coffins téma azért csak berúgta az ajtaját, szóval gondoltam, ha ennyire durva, akkor kurva gyorsan írok róla.