Évek óta vagyok tagja egy olyan sorsazonos közösségnek, ahol az erőnk abban áll, hogy kíváncsiak vagyunk egymás történetére és zenét sem tudok anélkül hallgatni, hogy ne érdekelnének a mögöttes, személyes vonatkozások. A Memoriam zenekar tagjait a lemezeiken keresztül pedig olyannak látom, akik ugyancsak nehezen boldogulnának egymás nélkül, mert ez itt körülöttünk valahogy nem is az ő világuk és ezért egy próbateremben barikádozták el magukat.  A négy veterán pedig csak ontja ezeket a komor, letargikus érzelemzuhatagokat, ahol a háború nem csak odakint, de odabent is zajlik és Willetts hangjában a kiábrándultság sűrű füstje, azt hiszem végleg eltakarja napot. A vegytiszta reménytelenség napjaiban mindebből pedig évente kiadnak egy súlyos albumot. 

Amik vastagon építenek a dicsőséges múltra, de valahogy mégsem lettek olyanok, mint a Bolt Thrower lemezek és szerintem ez cseppet sem a lassan elapadó kreativitásnak köszönhető, hanem inkább annak, hogy az a történet akkor le lett zárva, vagyis az öregek nem akarnak felülmúlni, újraélni és újraírni semmit, ami már mögöttük van egy ideje. Ez már egy másik zenekar, ami soha nem lesz időgép, hogy rajongókat visszarepítsen oda, ahol a tagok nem csak a Bolt Thrower, de mondjuk a Sacrilege és a Benediction legendáját is a falba vésték. 

Mindennek vége volt, de még nem lehetett vége az útnak és nálam egyébként mindkét korábbi lemezzel taroltak. Mert a morózus, egyhangú baktatásban, még mindig tudnak hangot adni a magánynak úgy egy-egy számban, ahogyan más senki. A Last Words és a Bleed the Same is olyanok, amikbe minden egyes hallgatásnál, én is kicsit belehalok. A Requiem for Mankind lemez pedig természetesen ezt a vonalat viszi tovább, de ezúttal valahogy változatosabb zeneileg és épp ezért talán ez a legjobban megírt anyag. A Shell Shock és az Underfeated is elsöprő tud lenni, amellett, hogy bús és patetikus, mert tényleg maximumra van bennük húzva, ami ezeknek a csávóknak a vérükben van. A körfűrész témák és a duplázok jól húzták meg a lemez első felét és faszán behangol ez a dinamikus kezdés. Nem mintha a Never the Victim megfékezné a harcost, de valóban dallamosabb, inkább olyan himnikus fajta, ami megint megmutatja, hogy még ma is crust a lelke, ezeknek az öreg rockereknek. Akik a Refuse to Be Led című számmal is megleptek, nem írtak még ezelőtt számot ennyire svéd ízekkel. Plusz tök technikás témákkal kombinálnak - The Veteran - néhol Fairfax betéved egy doom templomba és ezek jól hozzák azokat a kanyarokat, amik kiszínezték kicsit a monoton alapokat. 

Azokat a durva dalokat, amik itt a túlélés tételei, mert a sejtésem szerint, ha gyászukat nem írnák ki magukból újra és újra, már rég felzabálta volna őket. Bár lassan mindegy, hogy mik a személyes szintek és ki hogyan éli meg, mert úgy is együtt megyünk oda, ahol soha nem járt senki és egyértelmű, hogy azután már soha nem lesz senki. Mert ami volt, kiirtatott a saját önkezünk által. És akkor most hallgasd meg még egyszer az Austerity Kills és a Requiem for Mankind című számokat. Én meg kívánok hozzá nagyon szép jó napot. Mert most még itt vagyunk és van ebben az egészben egyébként valami szép is, hiszen mi szeretjük is, mert a pusztulás és pusztítás is nyilván belénk van kódolva. Ezért az In the Midst of Desolation nekem inkább a múltam, mintsem a közös jövőnk.