Az év elején kaptam el Nas nagyszabású videóját The Film címmel és több szempontból is abszolút elgondolkodtatott. Főleg, mert a rap szerintem eleinte menedék volt és abból lett sajátos szubkultúra, majd később világméretű divat. Itt viszont ne gondoljuk azt, hogy csak azért, mert ma már bárhol a világon pöröghet egy ilyen lemez és meglehet hozzá venni az összes patent focimezt, már bárkiből néger lehet, akihez a négerek szívből szólnak. Véleményem szerint ugyanis ez a sztori mindaddig nem lehet bárkié, amíg az az érzés nincs meg, hogy blokkokban élni Afrika lelkének milyen lehet, üldözöttként és nagyon amerikaiként egyszerre. Szóval marad a tiszteletteljes rajongás és mély azonosságok helyett a szimpla felismerés, hogy Freddie Gibbs azért tényleg valódi nagypálya. 

Nem kenyerem az elitista hardcore szarság, szerintem tök rendben van az a sokszínűség, ahol száz különböző rétegben, megannyi más és más emberrel, üzenettel és értékkel is tudja valami jelenteni mégis valahogy ugyanazt. Azt azonban sosem fogom elfelejteni, hogy a Sect és a Racetraitor közös koncertjét a Robotban harmincan voltunk megtekinteni, mert ez a hazai hardcore viszonyokat abszolút minősíti, itt ugyanis már csak kis számú közönségről, de közösségről beszélni régen nem lehet. Viszont én megint leírom, hogy ezek a fazonok aznap este egyesével köszönték meg mindenkinek, aki eljött megnézni őket. Mani, Chris, Andrew és Jimmy konkrétan pakolás közben dobtak el mindent, hogy az arcoknak még dobjanak egy pacsit, vagy mondjanak valamit. Ezek a gesztusok pedig ismételten meggyőztek, hogy jó oldalon támasztottam le a biciklimet, mert van még kinek hinni, mikor lassan már nem hihetsz semmiben.

Nem szabad hinni a trendeknek, de slágereknek, amik a mindenen túl születnek, néha csak simán be kell hódolni, ha éppen úgy van. Én azokban soha sem bíztam, akik kicsit sem látták meg magukat Mike Patton dalaiban és azok furmányos sokszínűségében. Nekem ugyanis ő is egy olyan tag, akinek mindent elhiszek és bármit csinál, mindent hazaviszek, mert otthon vagyok a hangjában. Az a fajta nyughatatlan, aki mindig dolgozik valamin és többnyire olyanokkal, akik a zenében teljesen máshol vannak, mint ahol mindenki más. 

Egy olyan forró nap után, amikor fekete szeder szüret közben alsógatyára kellett vetkőznöm az erdőben, hogy párologtatni tudjak, csak a kínai ventilátorom és elnyűtt faszik történetei, amik esetleg még szóba jöhettek. Szóval beállítottam, bekapcsoltam és ledöglöttem, gondoltam olvasok valami hideget, de a telefonom gáncsot vetett, mert feldobta az egyik nagy kedvencem új videóját, én meg totál rácsúsztam. Így Lanegan bátyám új nótáját hallgattam meg vagy tízszer egymás után, nem nagyon okozott még csalódást a fazon, rajta leszek az új albumon, ami Somebody's Knocking címmel jön ki októberben. November 25 - én meg koncert a Dürer Kertben, ahol nyilván elpörköli majd a következő slágert is. Kurva jó kis new wave flashback, örökké úton férfiszaggal, kimondottan musztángoknak. 

Tanult barátunk Berci írta egyszer, hogy a powerviolence zenekarok közül még a rosszabbak is elég jók. Ami frappáns megfogalmazása mindannak, amit ezzel a színtérrel kapcsolatban megtapasztalhatsz, mert itt nem tudsz máshogy közelíteni, csak is szigorúan érzelmileg. Szóval baszki szól a Brain Tourniquet, én meg látom magam előtt a miniszterelnök kedvenc labdaszedő csicskáit, ahogy nyugtázzák, hogy a föld is olyan, mint egy focilabda és az nem baj, ha ég a másik sarka, mert az összes lényeg csakis abban áll, hogy az ő seggüket ne érje el. A hatalom mindig az ostobaság piramisának csúcsán vicsorog és ott gyártja le azokat a hamis tévhiteket, amik a többségre nézve nyugtatólag hatnak, hogy az önös érdekek mindenek felett, tulajdonképpen teljesen jogosak és természetesek. Vagyis a többség már elveszett és csak kevesek neveznek el bandát Neanderthal számról, hogy egy kurva szakadék szélén hangot adjanak annak a tehetetlen dühnek, hogy hamarosan együtt tol minket a halálba, az értelmetlen tömeg.

Emlékszem, hogy mikor gyerekek voltunk és a norvég vonal épp felvirágzott, azzal szórakoztunk, hogy beraktunk egy black metál kazit, hallgattuk egy kicsit, majd az oldal felénél megfordítottuk és rogytunk a röhögéstől, mert a b oldalon is csontra ugyanaz volt. Később viszont a bandák többsége abszolút kilépett a kaptafa üzemmódból és az árnyalatok között már akadt bőven, ami felértékelődött vastagon. Részben azért is, mert a metál közben teljesen felhígult és az a misztikum, ami körülvette, az underground eme szűk celláiban lett megmentve. Kis közönségnek arató kortárs bandák a saját világukba zárva, mint a féktelenül minnesotai False is, akik újabb négy monumentális tétellel koronáztak meg, tíz hosszú és komor esztendőt. 

Sokáig nem hallgattam ilyen szintetizátoron lefuttatott és eképpen zaklatott dolgokat, de most változás van, szóval gondoltam szólok. A Harakiri Diat videócsatornája ugyanis rommá babonázott és a nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus zenéje, egy csavarral a jövőből visszatérve fúrt durva lukat a szívembe. Én is a Szárnyas Fejvadász egyik gyermeke vagyok és már régóta várok egy kis költségvetésű science fiction képkölteményre, aminek olyan lesz végre a zenéje is, mint Roy és Pris legvadabb álma, egy sokkal embertelenebb világban. A LEECHES két új kislemezét pedig azonnal ajánlanám is valami ilyesmihez.  Bár a Swollen Moon és az Unknown Objects önmagukban is képesek megpörgetni a képeket, szóval csak hunyd le a szemed és nyomj egy play gombot. 

Azt hiszem eddig minden Blackmail cucchoz írtam ismertetőt, de a legfontosabb tényt a bandával kapcsolatban még soha sehol nem jegyeztem le. Hogy amikor így valahol jönnek szembe, akkor az határozottan jó, mert jó arc az egész brancs. Mindig tele meglepetéssel, tulajdonképpen ez nyilvánul meg a zenében is, mert a d-beat / crust titulus dacára, ezek mindig csinálnak valamit, ami teljesen máshogy hat, pedig benne van még ugyanaz is. Vagyis van annyi trükk a fejekben, meg kellően színes zenei ízlés ahhoz, hogy összerakjanak egy olyan mozaikot, ami azért még szétszedi az arcod, ha szépen oda tartod. Szerintem egyébként az utolsó Raise Hell esetében sem voltak kérdések, de az új cuccal kapcsolatban sem nagyon lesznek...

Lehet ugyanazon családfa két erős ága, még sincs túl sűrűn a Kyuss és az Eyehategod egy lapon emlegetve. A Greenmachine kapcsán viszont muszáj keresztbe varrni ezt a két külön szálat, mert hatások tekintetében a japánoknál ugyanis így született új doom fattyú. Valamikor a kilencvenes évek közepén és a Church of Misery meg a Boris harmadik testvéreként, összehozva ezzel egy durván lehangoló, súlyos helyi színteret. Minek történetéhez a Greenmachine hozzátett három fasza lemezt, aztán kihagytak tizenöt évet és most írtak megint egyet. A negyedik tehát a Mountains of Madness lett. 

">>Imitt a hegyes farku állat; itt ki hegyen áttör, falon és fegyveren; imitt ki a világot büdösíti.<< Így kezdett hozzám szólni mesterem s odaintette őt partunk elébe, hol véget ért az átment kőperem. És a csalásnak ez a ronda képe eljött, s kiszállt fejjel, derékkal is még, de farkával nem szállt a part fölébe. Arcát igaz ember arcának hinnéd, oly jóságosan sima volt bőre, de teste végig kígyó teste innét. A hónán két szőrös kar nyúlt előre s hátán, mellén máslizva, karikázva s két oldalán is festve volt a szőre. Tarkábban még, egy szint rakván a másra, nem verte szőnyegét török, tatár, sem ilyen színes nem volt Arachne vászna. Mint parton néha bárka sorba áll, faruk a földön, orruk vízbe furják, s mint arra hol a német iddogál, a hód, mikor készíti háborúját: a kő szélén mely a fövenyt övezte, ez a gonosz bestiája úgy állt. Egész farkával a nagy ürt evezte, csavarva a mérges villát magasan, mely végét skorpióként fegyverezte."