Lehet ugyanazon családfa két erős ága, még sincs túl sűrűn a Kyuss és az Eyehategod egy lapon emlegetve. A Greenmachine kapcsán viszont muszáj keresztbe varrni ezt a két külön szálat, mert hatások tekintetében a japánoknál ugyanis így született új doom fattyú. Valamikor a kilencvenes évek közepén és a Church of Misery meg a Boris harmadik testvéreként, összehozva ezzel egy durván lehangoló, súlyos helyi színteret. Minek történetéhez a Greenmachine hozzátett három fasza lemezt, aztán kihagytak tizenöt évet és most írtak megint egyet. A negyedik tehát a Mountains of Madness lett. 

Fojtogató gitárhúrok és a pedálokba tiport keserű nihil, vagyis biztos, hogy a Greenmachine zenéje akkor lesz komfortos, ha úgy hallgatod, mint egy kóbor állat. Egyedül poroszkálva a hajnalködben, amit éppen tűz emészt egy olyan vidéken, ahol ölben még soha nem ült senki. Ilyesmi hangulatoknál ez ugyanis nem lesz könnyebb. Bár a nyitó The Haunter, pont mint a Motörhead, egy fasza rock and roll témával rúgja be az ajtót, de attól, hogy van bőven lendület, áldozatból és szarból még nem lesz kevesebb. Mert jön a The Man in the Road és ráerősít, hogy rohadt egy élet ez. Amihez jól passzol ez a koszlott, ismerős, sufni sludge hangzás, megpakolva a sajátos japán punk-metál alapokkal, amit a dobok miatt hallani ki a legjobban. Ezért lett a Golgotha az egyik kedvencem, de a gitár végett a Thin Ice sem lett kevesebb, mert az is durván leharcol. A Chain of Wrath meg bekarcol, mert először málhákkal jól megpakol, aztán a váltás után meg epikus, mint valami sírvirág, nekem meg túl közel voltak, akik mostanában meghaltak. Aztán ez villant be megint, az utolsó instrumentális tételnél is, aminek stílusosan Silent Prayer lett a címe és a címnek megfelelő lett az íze. 

Alapokból építkeztek, de nem mondanám, hogy sztenderd album lett, mert érzésben simán megvan a cucc súlya, más meg nem hiszem, hogy nagyon számítana. A Greenmachine kitart a klasszikus sludge hangzás mellett, szóval úgy fest, hogy ők is a rock and roll áldozatai lettek, mert ez lett az a kút, amibe végleg belestek. Vagyis mindent a punknak és a bluesnak köszönhettek, meg a hallhatatlan Black Sabbath lemezeknek. A recept tehát nem túl bonyolult, csak simán és vegytisztán antiszociális. Öreg erősítőkkel, kurva jó énekkel, kívül mindenen! Egy nincstelen világban, az őrület hegyein, ahol van úgy, hogy nincs tovább...