Azt komálom mikor pattog a punk, mint egy agybuborék. Neurológiai és pszichológiai szempontból is tök érdekes, ha a fejem a zene pont úgy dobja meg, mint üdítőt a szénsav, mikor éppen geci hideg. A hűtőben kéne tartanom minden ilyen lemezemet, az alsó fiókban, azon a külön helyen. Mert az ifjú Rollins is hűvös volt és sötét, nehéz fejétől sűrű lett a Black Flag, avagy az éhezők punkja a nyolcvanas évek legelején. Etalon a múltból, akaratlanul is a Kaleidoscope mentora, mert ugyanaz a betegség ebben a new yorki trióban is benne van. 

Macskakoponya, D betűs taktika, ez itt a Diskobra! Nyolc új számban úgy ahogy, kurvára senki se mosolyog, mert jól kiborult az a magyar moslék, most megint a kurva anyját! Menthetetlenül megveszekedett punk, szarrá horzsol a hétköznapi horror ebben a totál bunkó alig zenében, ahol kajakra a szarról szól minden. Lényegre törő, ordenáré paraszt, de nekem továbbra is abszolút szövegcentrikus, a korábbi cuccok refrénjei is simán lehetnének szalagcímek, mert pont ennyire szarok a hírek. Szóval főcímnek az Agónia, a srácoknak nagyon ki se kellett a sarkítania, mert úgy is mindig ugyanaz van és abból is mindig ugyanaz lesz. Angliában a nyolcvanas években, a svédeknél a kilencvenes években, vagy pár héttel ezelőtt itthon. A d-beat bazdmeg úgy üt mint az atom! A budapesti bunkerpunk is atomhatalom! A Kobera hangja meg teljesen lealjasodott!

Inkább harmincezer, mint tizenkettő, ha már a majmokról így szám szerint is szó esik, de végül is tök mindegy, mert a zajt és a filmet is egyformán szeretem. Jó zenét csinálni úgy nem nehéz, ha ennyire el vagy szabadulva és a nyolcvanas évek legelejétől is megbabonázva, akarsz egyértelműen agyat baszni. Jó videót csinálni úgy nem nehéz, ha valami Butthole Surfers szerű regresszióban élsz és hozzá tudsz lenni zeneileg is olyan meredek, mint a Pain Teens és a Scratch Acid. A belga 30.000 Monkies szintén egy fekete öves noise banda, akiknek az elmúlt nyolc évben már jelent meg pár elég penge anyaga, most viszont ismét új album van csőre töltve. Az elmebetegség csöpög belőle, az egyetlen publikus tételben egyenlőre, ami képi világát tekintve is besúlyosodva fullad bele a vonagló basszusba. A lemez címe viszont mégsem sakálkutya, hanem Are Forever és szeptember végén jelenik meg. Az említett videó alá lejjebb meg besuvasztottam az előző anyagot, hogy kicsit púposabb legyen itt a cuccos...

"Ezek az okos és művelt emberek - akik a szenvedés és gondolkodás hatására belső világuk felé fordultak, s elszakadtak az eseményektől és csaknem az élettől is, akik az emberiség többi részétől szinte már az utókorba távolodtak - maguk elé meredtek a messzeségbe, az élők és eszeveszettek érthetetlen világa felé. Háború! A fekvők néhányan megtörik a csendet, félhangosan ismételgetik e szót, s elgondolkodnak afelett, hogy ez a modern kor, de jóllehet minden idők legnagyobb eseménye. És ugyanakkor ez a hír zavaros és sötét káprázatot varázsol a szemük elé, a tiszta tájra. A völgy békés térségein, melyeket rózsapiros falvak és bársonyos legelők díszítenek, a fenséges hegyeken, a fenyvesek fekete és az örök hó fehér csipkéin emberi nyüzsgés támad. 

Most pont egy másik német crusty death/grind bandát is sokat hallgatok - a Minenfeld lemezről is hamarosan írni fogok - de ettől függetlenül, az Implore akkor is alapbanda. Nemrég láttam őket élőben vagy negyedjére és minden találkozásunknál meggyőztek, hogy érdemes követni őket, mert kajak barbárba küldik témát. Újabban négy fős felállásban, ahol a frontember csak mikrofonnal van a színpadon és a Subjugate után, most megint összeraktak egy albumot. Az első két szám alapján, az eddiginél vastagabb, de szokásosan nehéz, komor metál hangzással és fogós, gyors grind dinamikával. Erősítve a pompás őszi felhozatalt, ezzel a szeptember végére tervezett lemezzel. Aminek a címe Alienated Despair lesz és az eddig kipattintott tételek közül, a másodikhoz videó is készült. 

A legtermészetesebb, hogy a természet a legutolsó. Az emberi kapcsolatok túlságosan ingatagok, ingoványban elmerülő ígéretei a tegnapnak, ők ma már máshol vannak, elfordultak. A hontalanok is útban vannak, szaguk az arrogáns középosztály orrát szúrja, dögöljetek meg a külvárosban. Az omladozó iskolákban meg gyerekek levesébe hullik bele a vakolat, de a hatalom nem érezz irgalmat, nem újít fel kórházakat, csak a kolbászt töltik szüntelen, hogy magyar bajuszhoz kerítés, csak a magyar dögökből legyen. Zsírtörpék állnak mindenek felett, magunkat is megutálva hallgatjuk a gyűlöletbeszédeket és közben talán csendben mind egy szívrohamra várunk, de addig is elvegetálunk, míg a soron következő nemzetvezető is nagyon szépen a szánka szarik. Nincs menekvés a soroktól, koporsószögek a viharsarokból. Az új Another Way megint Egy álommal szegényebb...

Divat új bandákat az egekig magasztalni, míg a régi nagyokat meg folyamatosan fikázni. Ilyen véleményt is olvastam a napokban, pedig szerintem sokszor pont fordítva van. Szóval egyből el is gondolkodtam azon, hogy mennyi értelme lenne úgy a punknak, ha nem lennének bandák, akik saját ízük szerint játszanak újra a kis klubokban mindent, alkalmanként akár harminc vagy ötven embernek. Nélkülük ugyanis meg lehetne baszni az egészet. Részemről pedig tényleg hatalmas hiba, hogy az új Amygdala lemeznek még nem volt itt fóruma. Az Our Voices Will Soar Forever című cucc ugyanis már májusban kint volt és persze hallgattam is, de annyira csak most kapott el, hogy itt is nyíltan agitáljak az ügyük végett. 

A művészi szabadság egyik neve a sok közül, legyen mondjuk Michael Gira. Elképesztő a fazon, ahogy zenekarát minden határon átvezeti, évtizedeik rakott máglyát a súlyos zajokból, de most éppen habkönnyű cinizmussal olt. A Swans fáradhatatlanul zseniális agyának újabb látomása, egy búgóhangú sláger a tengerpartról, hűs szélben dúdolnak a Hausswolff lányok, egy virágmintás ingen meg elhervadnak a szép virágok. Gira egy mágus, csak ő a szívedről  csalja le a bugyit, mert tudja, hogy bármit megtehet, az élmény úgyis valódi lesz. It's Coming It's Real, ez akár a Swans életmű mottója is lehetne, de csak az októberben érkező album első publikus tétele, melynek leaving meaning lesz a címe és természetesen ezúttal sem lesz nagyon rövid. Mert egy zseni eléd tárja határtalan ötleteit...

Tudom sokszor túlzásokba esek - másnak talán unalmas is lehet - ahogy túlcsordulva nyalok körbe egy-egy aktuális bandát vagy albumot, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kurva sok új zene van, nekem meg nincs időm mindenre, ezért csak a legjobbakat írom meg. A Macska nem egy objektív híroldal vagy ilyesmi, itt egyedül csak én rajongok és bevallom nekem ez nem megy máshogy. Röviddel a nagylemez után kijött egy új Portrayal of Guilt cucc, alig néhány percben demonstrálva a banda egyre csak növekvő erejét. A Suffering is a Gift ugyanis egyből a sarokba ültetett és miután vagy háromszor meghallgattam ezt a kislemezt, el kellett, hogy gondolkodjak azon is, hogy mi a faszt írhatnék ilyenkor mást, ha nem ezt és nem így...

A hetvenes és a nyolcvanas években sem számokat és lejátszási jogokat vettek, a filmeknek ugyanis többnyire saját zenét írtak, ezek pedig nagyon sokat hozzáadtak az adott alkotás hangulatához. Ködös főhősök a városban, hosszú vágásokban, ahol csak jelenethez megkomponált zene szól és szinte nem történik semmi, mégis egész mélyen belehúz a sztoriba. Ez az egész pedig csak azért jutott eszembe, mert az új Uniform & The Body lemez egynémely száma, de főleg All This Bleeding is olyan, mintha egy francia krimi filmzenéje lenne, amit a benne szereplő megrekedt szereplő szétordibál.