Emlékszem, hogy mikor gyerekek voltunk és a norvég vonal épp felvirágzott, azzal szórakoztunk, hogy beraktunk egy black metál kazit, hallgattuk egy kicsit, majd az oldal felénél megfordítottuk és rogytunk a röhögéstől, mert a b oldalon is csontra ugyanaz volt. Később viszont a bandák többsége abszolút kilépett a kaptafa üzemmódból és az árnyalatok között már akadt bőven, ami felértékelődött vastagon. Részben azért is, mert a metál közben teljesen felhígult és az a misztikum, ami körülvette, az underground eme szűk celláiban lett megmentve. Kis közönségnek arató kortárs bandák a saját világukba zárva, mint a féktelenül minnesotai False is, akik újabb négy monumentális tétellel koronáztak meg, tíz hosszú és komor esztendőt. 

Azaz fennállásuk idejét, ahol két ep mellett már született egy nagylemez és szerintem a négy évvel ezelőtt megjelent Untitled volt a szigorúbb és keretesebb. A Portent merengőbb, személyesebb, néha kimondottan melankolikus anyag és közben kísérletezőbb, távlatosabb is. Bár a nyitó A Victual to Our Dead Selves pont a műfaj nagy operája, klasszikus metál iskolával megágyazva a disszonanciák viharának, skálázgató gitárdrámával borítva be a létet. Míg a Rime on the Song of Returning már tisztán a való élet horrora. Imádkozni képtelen magányos gyötrelem, ahogy a szám szomorú gitárjait a fejemben lassabban is lejátszom és Capote Más hangok, más szobák című könyvéhez ajánlom. A végkifejlettel együtt, mely maga a szám második fele, elképesztő doborkánnal és érzelmi töltettel az önkívületi állapotig. Nem hazudom, hogy a lassú rész megnyugtatott. Zeneileg is komplex, négy külön történet ez a lemez, a műfajhoz méltó hangszeres tudással. Hangzásában pedig trendektől távol eső trendekkel, amik olyan bandákhoz köthetők, mint a Krallice, az Altar of Plagues és a Infernal Coil. Ellenben itt egy nő van a fronton, amit nyilván hallani fogtok, de ebben a zenében annyira máshol van a fókusz, hogy a sztenderd is pont elég. Az album utolsó harmada is felkavaró zeneileg. Érzelmi veszteségek indulnak újra a csatába, ez talán a színfalak mögött rejtőző legbelső lélekmag, legvégső katarzisa. 

Rengeteg varjú van a környéken, egyszer azt gondoltam csinálok róluk pár fasza kis képet. Az volt a koncepcióm, hogy szépen beetetem őket, aztán mikor sokan egy helyen lesznek, én dobbantok egyet, ők meg felrebbenve beterítik felettem a teret, hogy az éggel a háttérben kattinthassak. Szóval fogtam a kenyér darabokat és kiszórtam őket a fűbe, ők meg csak néztek az ágakról és az oszlopokról, de sokáig nem történt semmi. Láttam, hogy tudják mi van ott, ahol máskor is szoktak csipegetni, de nem tudtam őket megvenni, nem kötötték meg ezt a kompromisszumot. Nem véletlen, hogy a műfaj ezen szegmense is hasonlatos egy varjúhoz, mert elég okos és nagyon fekete...