Az év elején kaptam el Nas nagyszabású videóját The Film címmel és több szempontból is abszolút elgondolkodtatott. Főleg, mert a rap szerintem eleinte menedék volt és abból lett sajátos szubkultúra, majd később világméretű divat. Itt viszont ne gondoljuk azt, hogy csak azért, mert ma már bárhol a világon pöröghet egy ilyen lemez és meglehet hozzá venni az összes patent focimezt, már bárkiből néger lehet, akihez a négerek szívből szólnak. Véleményem szerint ugyanis ez a sztori mindaddig nem lehet bárkié, amíg az az érzés nincs meg, hogy blokkokban élni Afrika lelkének milyen lehet, üldözöttként és nagyon amerikaiként egyszerre. Szóval marad a tiszteletteljes rajongás és mély azonosságok helyett a szimpla felismerés, hogy Freddie Gibbs azért tényleg valódi nagypálya. 

Vagyis az a fajta feka, aki téged is simán beolt, hogy az vagy, mert az ütemre olyan faszán ültet fel a szöveggel, hogy még a csuklós busz ablakán is kidobod a könyököd, azt egyből ráfütyülsz a csajokra. Freddie szerintem kajak azon van rajta, hogy úgy üssön be az érzés, amilyen durván és amilyen lazán csak lehet. Ilyen az összes saját lemez, azokon is úgy akasztja egymásba a képeket, hogy közben kurvára nem mondja meg mit gondolj. Nem okoskodik és nem rombol, csak egy sztoribajnok a középúton, valahol a kilencvenes évek és az új világ közé csíkot húzva. Két albummal amúgy sokkal jobban, mert Madlib mester alapjaival ismét megvalósult egy olyan történet, amihez hasonlót már négy éve is lemezre vágott ez a páros.  

Madlib nem állt meg és nem ragadt bele semmibe, inkább csak folyamatosan változik a stílusa és a koprodukciós munkáiba még ezekhez képest is más alapokat pakol bele, veszélyes és hatalmas hangulatok futnak tehát végig a lemezen. Egyre okosabb dolgok, az ezredfordulón túlról, de végig erős kontrasztban azokkal a bevállalós részekkel, amitől ez mégis csak gengszterrap. Mint a Half Manna Half Cocaine, ahol totál le van csupaszítva az ütem, mert nyilván úgy darabol durvábban. Máskor meg az éjszakától vagyok elszállva, ezt hozza a Fake Names is, de megint csak két hangból, vagyis alapból ez lett a legszomorúbb téma. A Situations meg úszik, inkább dallamos, ahogy leszív a szubbasszus és Freddie átmegy vajba, mikor szinte énekel esküszöm tök úgy nyomja, ahogy régen a jó öreg 2pac is néha. A lemez második fele egyébként valóban könnyedebb, de attól, hogy van helye a billentyűknek és a soul hangoknak, még kicsit sem kevésbé kilencvenes évek. Aztán van itt két szám, ami sokat köszönhet a közreműködőknek, nekem dinamikáját tekintve a Palmolive tetszik jobban, de Mos Def szövege végett természetesen az Education is nagyon ott van. Mindenféle jazz megdobban abban az alapban. Így áll tehát össze az év hip-hop lemeze, mert az eddig a Bandana, ez számomra kétségtelen. Húzd meg egyszer telibe te is este a lámpafényben és meglátod a Madlib rugók dobni fognak. Simán megbízhatsz ebben a zenében, mert súlyos, mint egy drága ékszer, de kipárnázza az arcodat is, akármilyen leharcolt is. Szóval csak ezekkel a videókkal nem tudtam mit kezdeni...