Nem kenyerem az elitista hardcore szarság, szerintem tök rendben van az a sokszínűség, ahol száz különböző rétegben, megannyi más és más emberrel, üzenettel és értékkel is tudja valami jelenteni mégis valahogy ugyanazt. Azt azonban sosem fogom elfelejteni, hogy a Sect és a Racetraitor közös koncertjét a Robotban harmincan voltunk megtekinteni, mert ez a hazai hardcore viszonyokat abszolút minősíti, itt ugyanis már csak kis számú közönségről, de közösségről beszélni régen nem lehet. Viszont én megint leírom, hogy ezek a fazonok aznap este egyesével köszönték meg mindenkinek, aki eljött megnézni őket. Mani, Chris, Andrew és Jimmy konkrétan pakolás közben dobtak el mindent, hogy az arcoknak még dobjanak egy pacsit, vagy mondjanak valamit. Ezek a gesztusok pedig ismételten meggyőztek, hogy jó oldalon támasztottam le a biciklimet, mert van még kinek hinni, mikor lassan már nem hihetsz semmiben.

Chris amúgy sem nyomta még olyan bandában, ami ne vett volna és ne evett volna meg, de az interjú, amit a Reaction Fanzine legutolsó számában olvastam, ismét csak ráerősített az érzésre, hogy ezt a cuccot is teljesen más úgy hallgatni, hogy csontra tudtam vele mindenben azonosulni. Ahol ugyanis a halál vadászik ránk, ott csak gyors döntésekre van idő és a valós elköteleződés egy adott ügy mellett igen is komoly kapaszkodót jelenthet, amikor tartasz éppen valahova. Véráldozat, hurka és kolbász, én sem nőttem fel amúgy másképp, mint azzal a betanított életképpel, hogyha éhes vagyok ölnöm kell, mert az élet nem lehet más, csak a hús. Változni meg kurva nehéz, minden rögzültség kemény falat, vagyis kell ez a durva lendület és indulat, hogy át tudjak vele menni a falakon. Valamiről tehát minden egyes nap le kell mondanom, hogy még véletlenül se érezzem azt, hogy le kéne vennem a Sect pólót.

Az első két anyag sem zeneiségét tekintve volt forradalom. Ahogy ez a harmadik album is inkább csak motivációs tréning a körmünk szakadtáig, hogy valamit csináljál már kurvára te is máshogy, mint ahogy mindenki más még mindig. Ezt a különbséget érzik és keresi együtt ez az öt ember a hangzásban, ami egyébként sem kicsit olyan, mintha kapnánk minden bandából, ahol a tagok korábban megfordultak. De ez nem csak Catharsis, Earth Crisis és Left For Dead rajongóknak szól, mert legalább olyan lehangolt, mint Chicago legjobbjai és közben hozz annyit a metálból is, mint a gyilkos clevelandi hardcore színtér. Az alap tehát törhetetlen hajtani fog, hogy meglegyen a saját értelmezésem, mert a Blood of the Beasts onnantól az én érzésem, még ha az ő legújabb lemezük is...