Hogy brutálisan súlyos okkult metál kultusz, az a Pervertor és a Death Mask lemezek után egészen biztos. A Lord Mantis ugyanis olyan zenét tol, amitől átváltozol, mert kajak lemész kutyába, aztán meg valami szertartással a pokolba. Otromba sludge szakítja be a jeget a láncra vert testek felett a halottak tavánál. Öt év alatt három album, sistergő slejm és bugyogó vér, meg olyasmi testvérek zenében, mint a Cobalt, a Leviathan és a Primitive Man. Három éve azonban feloszlottak, mert elvesztették a dobosukat. Most viszont részben Abigail Williams tagokkal, de felvettek egy új lemezt. 

A legendás jelzővel a hardcore zenében csak óvatosan illik dobálózni, de Integrity megérdemli. Bár manapság már elég megosztó a zenekar. Az első négy lemezből három biztos, hogy minden idők legnagyobb hatású cuccai között van, de az ezredforduló után én szinte mindegyik új kiadásukat hanyagoltam. Egyedül az utolsó Howling, For The Nightmare Shall Consume volt, ami valóban meggyőzött, mert Dwin végre talált egy gitárost, aki nagyon érzi ezt a klasszikus metál vonalat. Frontemberünk leharcolt hangjával és Domenic Romeo briliáns játékával pedig felvettek pár nagyon korrekt feldolgozás is - G.I.S.M., Vermapyre, Ozzy - amit tényleg öröm volt hallgatni. Most meg itt van ez az újabb cuccos és azt kell mondjam, hogy nagyon súlyos, ahogy ez a páros hozzányúlt a szintén legendás Septic Death dalokhoz. 

Tudom, hogy akik ezen rajta vannak, most mind az új Mayhem lemezt hallgatja, hiszen alig pár napos a friss megjelenés. Engem viszont nem biztos, hogy megfog mozgatni, mert igazából sosem volt az én bandám. Tegnap megint megnéztem az Until The Light Takes Us című dokumentumfilmet és az interjúalanyok szerintem mentálisan is elég komolyan sérültek egyet kivéve, aki Gylve, azaz a Darkthrone zenekar másik fele. Szóval innen jutott eszembe, hogy az Old Star albumról meg nem írtam egy szót se, ami akkor is hatalmas hiba, ha itt macska és nem is varjú van. Nyáron kicsit elaludtam, de ahogy sötétedik, ráébredtem. Most egyfolytában ezt hallgatom. 

Megint egy szimpatikus punkbanda, akik hisznek még a dallamokban. A nyolcvanas évek legelejének izzó idealizmusa, hogy a szavainknak ereje van. Ez jön át abból a néhány számból, amit a francia Bleakness rögzített az elmúlt két évben megjelent, összes három kislemezéhez. Fogós és lendületes szerzemények, a nyolcvanas évek poszt-punk zenéinek hullámzásával.

Sajnos egyik sincs meg bakeliten, de ezek mind olyasmi zenék, amiket valószínűleg a vitrinben tartanék, ahova ünnepnapokon is csak ritkán nyúlok be. Vannak azok a különleges lemezek, amik sosem lesznek a leghallgatottabbak, mert nem lehetnek részei a hétköznapoknak. Élményüket még magam elől is eltitkolom, hogy aztán egyszer egy nagyon mély napon váratlanul előkerülhessenek és újfent megtanítsanak. Végső soron én is mindig éhes vagyok, ezért is szeretem megérezni egy adott alkotás mögött a tudást. A cikkem címe pedig pusztán csak hivalkodás, mert ez négy olyan lemez, ami a stílusok fölött hasonló magasságokban lebeg és súlyuk abszolút felmérhetetlen. The Third Eye Foundation, Ginnungagap, Oneiroid Psychosis, The Bug vs. Earth...

Nem zenész vagyok, hanem hallgató. Ezért mindent, amit hallgatok, csakis érzelmi oldalról van jogom megközelíteni. Az pedig továbbra is nagyon érdekel, hogy mit érzett egy tizennégy éves, amikor olyan együttesekkel találkozott, mint a New Order, The Cure, Depeche Mode és Bauhaus. Ezek ugyanis annyira érzelem gazdag alkotók, hogy ma már minden egykori feltupírozott tinédzsert szirmát hullató koravén virágnak látok, akiket túlságosan hamar kapott el saját életük árnyéka. A bársonyba zárt és introvertált nyolcvanas évek illata, mely az elmúlt években erősen újra itt kísért, többek között az olyan bandáknak köszönhetően, mint a Boy Harsher, She Past Away, Drab Majesty és Body of Light. Épp ezért az utóbbi kettő egy közös turnén remek párosítás. 

Blood Incantation, Inter Arma, Artificial Brain, Outer Heaven, Cobalt, Oozing Wound, Vermin Womb és Oranssi Pazuzu. Sokan vagyunk, akik régen sosem hittük volna, hogy ilyen átváltozások lesznek a műfajban és milyen kreatúrákat hívunk majd metálnak. Az evolúció brutális. Ellenben manapság is rengeteg az olyan nosztalgiabanda, akik viszont azt is durván bebizonyították, hogy amiről egykor azt hittük, hogy annál nincsen kegyetlenebb, az ma is csak simán leszedi a fejed. Municipal Waste, Necrot, Midnight, Spiritus Mortis, Excoriate, Spectral Wound, Homewrecker, Power Trip és Coffins. Az arizonai Gatecreeper pedig csak folytatja a sort, mert a Deserted című második lemez is vegytisztán a kilencvenes évek hódolata, de roppant jól van megírva. 

Egyetlen nagyobb magyar nyelvű zenei fórumot sem követek, mert mindegyikből hiányzik a merészség. Lehet ezzel vitatkozni, de szerintem a zene lényege pontosan az egyediség és az ehhez kapcsolódó közlési igény, az egyéniség hiánya nélkül csak rágógumi. A zseniket meg nem lehet elfogyasztani. Nyilván ezért sem mernek írni róluk, hogy a gerillazajtól végül nehogy valaki összezavarodjon. Ettől függetlenül azért akkor is furcsállom, hogy itthon sehol az új Lightning Bolt, avagy a hang és téboly kézzelfogható respektje. Pedig a Sonic Citadel kimondottan szelídebb, már le sem rágja a kanapékárpitot, hogy a csupasz vasrugók hurkain potyogjon át a lemorzsolt agyam maradéka. Mindenki öregszik. 

Kurva sok banda van, aki túl komolyra veszi a figurát, de pont ettől lesz szerethetőbb az a mezőny, ahol meg sem ilyesmi. Ebből a szempontból az olasz xDELOREANx is totális tuti, mert igazmondás helyett, csak simán flúgos futam. A hangzás tekintetében az új cucc meg megint teljesen olyan, mintha tényleg a Doki verdája lopta volna át őket a nyolcvanas évekből, mert kétezer százalékos a klasszikus amerikai hardcore respektje. Régi sulis időutazás. A Siege cover majd mindent megmagyaráz!

Patti Smith írta a Kölykök című könyvben, hogy mikor először látta Jim Morrisont a színpadon, attól teljesen ledöbbent, mert ott ébredt rá, hogy mindez benne is megvan. Nekem persze más a sztorim Lanegan úrral, de abból a szempontból kicsit azért hasonló, hogy ő is mindig olyat mutat, ami nálam is abszolút ugyanott és teljesen ugyanúgy van. Tudom fura ezt leírni, de Mark Lanegan egy olyan faszi, aki mindig tudja mi kell nekem. Lassan húsz albumon át követem és ahogy ballagunk az úton, csak egyre jobban szeretem, amit többek között ő szeretettet meg velem. A gitártokba zárt lelkeket, akik elázva kopogtatnak az ablakon.