A naptevékenység nem lehet spontán véletlen. A belsejében történő anyagáramlások és a működését jellemző ciklikusság ugyanis elegáns intelligenciát sejtet. A nap tehát nem szénalapú élet, hanem egy számunkra még ismeretlen szerveződésből építkező kozmikus élőlény. Grandpierre Attila, aki ezt több interjúban is simán levezeti, az államokban pedig egy másik zseni talán már hallott is erről és ebből az okból írta most meg a Sunfucker című számot. Michael Gira tudniillik elég provokatív ahhoz, hogy lefuttassa az elméletet, milyen lenne jól megbaszni a napot. Nem lehet spontán véletlen tehát, hogy a leaving meaning. lemez egyik csúcspontja, éppen ez a tízperces téma. 

Szűk kör előtt zajló személyes hangvételű terápia, ami az úton valahol átváltott profizmusba. Dávid szerintem elég bátor zeneisége, mármint hogy egyedül kiül a színpadon egy székre, tényleg komoly fejlődésen ment keresztül, de közben el is telt ez a pár év. Voltak hihetetlen turnék és azok az egyestés rituálék, ahol mondjuk Jonathan Hultén jött Budapestre, hogy a Devil's Trade vendége legyen. Nagyjából egy év után most pedig ismét készülődik egy hasonló alkalom, ahol az este vendége nem más, mint Darkher lesz. 

Lehet nem túl helyénvaló egy ismertetőt ilyesmi gondolattal kezdeni, de ez a lemez többek között azért is kurva jó, mert ez a stíl valahogy elkezdett kikopni, vagy legalábbis itthon ennek ma már a közelében sincsen senki. Pedig a kilencvenes évek új vonalas bandáinak hatásában még most is iszonyatos potenciál van, én ezt hallom itt. Baszottul nagy kár lett volna, hogyha egy merevlemezen szárad el ez a pár éve megírt zene - a demo cuccon a kilencből csak három szám volt - mert a nehezen, de most megjelent Extreminating Angel anyag, azért párszor lebontotta az arcomat. 

Nyakig ér a paplan, mint odakint a rohadt nedves falevelek. Elég furcsa ágyból nézni ezeket a vehemens koncerteket, de így legalább néha felülök, hogy megigazítsam mikor lerúgom a takarót. Őszi szutyok, na takarodj! Inkább kis kuckó, mint esős geci, ilyenkor legalább ki lehet azokat a koncerteket pörgetni, amik fent vannak, de nincs rá idő, mikor biciklizni is el lehet a monitor elől. Ráadásul egyik bandát sem láttam még élőben, pedig mind a négytől hallottam már olyan számokat, amik kétszáz környékére tolták a pulzusomat. Ezzel azonban nem vagyok egyedül, az utóbbi években az Exit Order, az Arms Race, a S.H.I.T. és az AxeRash is odabaszós tempót diktáltak az aktuális hardcore frontokon. Tőlük szerepel itt négy teljes frissen feltöltött koncert a Max Volume Silence videócsatorna jóvoltából. Ez egyébként egy fesztivál volt - Hardcore Hell in New York City - ahol mind a négy banda játszott. 

Csak nyolc év telt az utolsó album óta, de alapvetően olyan régi a banda és annyira sokszor feloszlottak, hogy innentől minden új cuccos visszatérésnek számít. A bemutatkozás éve ugyanis 1984, mert akkor jött ki az Infected című első lemez, az angol anarcho punk második hullámával. Helyileg sem túl messze attól, ahol a Zounds és a Subhumans is megalakult, de szellemiségben és zeneileg is elég közel a nyolcvanas évek hangadóihoz. Aztán nagyon gyorsan kiadtak még egy második albumot, majd két év után feloszlottak. Több visszatéréssel is próbálkoztak, de az utóbbi idők felállása már Des Hopkins énekes nélkül vette fel az említett Virulence című utolsó albumot, amit most a Pathogens követ. 

Sokan ignorálják a modern grindcore bandákat, mert a keményvonalasok szerint a daráló nem szólhat precízen, a mondanivaló ugyanis nem érdemli meg, hogy nagyobb hangsúly legyen a technikán. Szerintem viszont az is lehet mesterkélt, amikor 2019 közepén is azt próbálom eladni, hogy a cuccomat csak egy körbehugyozott garázsban tudtam felvenni, miközben a heroin áron vett telefonomról posztolgatom, hogy hamarosan kijön az új albumom. Persze ízlések és pofonok, meg az élére vasalt és megtervezett fiatal bandákkal én is óvatos vagyok, de a Cloud Rat a közelmúltban például nagyon keményen megmutatta, hogy azért lehet ezt kurva jól is csinálni. Most pedig itt van a Malevich, ez a négy tagú atlantai banda, akik szintén eklatáns példái annak, hogy a brutalitás a zenében valahogy mégiscsak lehet művészet. Ahogy Our Hollow lemez is tökéletes árnyalat. 

Pár évvel ezelőtt a This Gift Is A Curse és a Yound And In The Way valamit megmozgatott és kicsivel később már csak azt vettem észre, hogy hatalmas Darkthrone rajongó vagyok. Azzal a bizonyos három black lemezzel együtt is - Unholy Trinity - amit én csak később, az újkori lemezeik után kezdtem el igazán hallgatni, meg az ilyesmi kaliberű zenékre is folyamatosan rákeresni. A Cultes Des Ghoules mellett így akadt be egy másik vandál black metál banda is, ez pedig a norvég The Deathtrip. Az öt éve megjelent Deep Drone Master című első nagylemezzel is simán átlehet lépni a kapun, mert pont olyan magas színvonalon lerohasztott rohadék esszencia, mint a norvég színtér legalja, ami egyben a műfaj legteteje. 

A pécsi peremvidékről azt beadni, hogy minden frankó pesti bulin ott egyen a penész, azért elég nehéz. Pedig rohadjak meg próbálkozom, de így is lemarad pár alkalom és ezt ennyi idősen már fel kell tudni dolgozni. Hogy például ma sem tudok ott lenni, amikor a Kripta megnyitja kapuit, pedig visszatérni fontos dolog. A Pincében mindig is az volt a legjobb, hogy odajárnak a jó fazonok és kurva nehéz onnan eljönni. Három éve egyszer már játszott ott a Jeruji és bár én akkor sem tudtam ott lenni, úgy tartja az emlékezet, hogy a koszos-szenes egyik legjobb hangulatú bulija lett. Az indonéz spanok pedig egy hét múlva visszatérnek és úgy hozta a szerencse, hogy jöhetnek ugyanoda, mert a DRRPNC mától már Kripta és mehet tovább a bulika. 

Az ezredforduló környékén tényleg volt pár gyenge év, amikor úgy tűnt, hogy szarban van a rap zene. Vagyis legalábbis a műfajnak az a fele, ami a tévébe már nem fér bele, mert annál sokkal jobb műsora. Korábban Alchemist is belenézett pár populárisabb dologba, de aztán a kés hegyén fordult meg a produceri munka és az elmúlt tíz évet már ő uralta, ha az alapokat tekintjük. A Gangrene projekt szerintem például az egyik legvadabb dolog, amit az elmúlt pár év hozott, de Oh No mellett Prodigy, Budgie, Domo Genesis és Action Bronson is meg lett pakolva, egy-egy lemeznyi fukszos alappal. Szóval egymást érik az alkimista sztorik, közben meg már annak is öt éve, hogy kijött egy Step Brothers lemez is, amit a Dilated Peoples egykori tagjával jegyeztek közösen. 

Magyarországon nincs Halloween, csak élet az agyhalál után. Egyfolytában sötétedik és messze még a hajnal, pedig a kapu elvileg csak egyetlen éjszakára lehetne nyitva, pont ma van Samhain napja. Nagy kedvencem az a banda, mert a fekete Elvis hangja újabban sokkal nagyobb ünnep, mint amikor a nagy októberi szocialista forradalom büntet. Be is öltöztem volna Soros Györgynek, mert egy ideje már ő a kedvenc élő-halott vérszopóm, de végül le kellett, hogy tegyek róla - ha úgy becsöngetek még durva verekedés kerekedett volna - szóval inkább itthon maradtam és egy szál gyertya fényénél megnézek két Dario Argento mozit. Csak előtte még durván besminkelek és leforgatom az ilyenkor szokásos öt perces horrorfilmem, telefonnal a csajomnak. Ehhez kerestem háttérzenéket nagy gonddal és ebből lett ez a kibaszott Halloween éjszakai videó rodeó, avagy az év leggagyibb húzása itt a macskán. De bírta a ki a halál, hogy ne keveredjek bele a hangulatba, amit összeraktam ebben a tizenkét videóban...