Sajnos egyik sincs meg bakeliten, de ezek mind olyasmi zenék, amiket valószínűleg a vitrinben tartanék, ahova ünnepnapokon is csak ritkán nyúlok be. Vannak azok a különleges lemezek, amik sosem lesznek a leghallgatottabbak, mert nem lehetnek részei a hétköznapoknak. Élményüket még magam elől is eltitkolom, hogy aztán egyszer egy nagyon mély napon váratlanul előkerülhessenek és újfent megtanítsanak. Végső soron én is mindig éhes vagyok, ezért is szeretem megérezni egy adott alkotás mögött a tudást. A cikkem címe pedig pusztán csak hivalkodás, mert ez négy olyan lemez, ami a stílusok fölött hasonló magasságokban lebeg és súlyuk abszolút felmérhetetlen. The Third Eye Foundation, Ginnungagap, Oneiroid Psychosis, The Bug vs. Earth...

A Semtex albumot ismertem meg először, ezt linkelem be tehát a nyolc közül. Matt Elliott stílushatárokat felszámoló félelmetes remekműve. Olyan rétegzenék sűrű szövedéke, mint a drum'n'bass, a noise és a trip-hop. Torz hangok és gitárhúrok. Sötétségben megvillanó tükörfények, tünemények. Pszichedelikus tájképfestészet, apokaliptikus hangminták mozaikja. Nagyon csúnyán összerakta, pedig alapvetően folk zenész a fazon. A kilencvenes évek legelejétől alkot, de még tavaly is jelent meg The Third Eye Foundation lemez. 

A Ginnungagap szó jelentése őskáosz. Stephen O'Malley utazása a skandináv teremtésmitológiában a zene eszközeivel. Absztrakt és abszolút mágikus, hatalmas psych-folk elszállás. Nincsenek bevett struktúrák, mert egész biztos, hogy mind a négy dal improvizációs játékok végeredménye. A hangok magasabb rendű imádata és a hangerő feltornyosuló mítosza olyan különleges hangszerekkel megfűszerezve, mint a harmónium, a mandolin, a bendzsó, az éneklő tálak és a harangok. Sok minden történik akusztikus gitáron. A Sunn O))) és Burning Witch gitárosa mellett pedig az utolsó Turbonegro frontember Anthony Sylvester is közreműködik. Kisebb kiadványok mellett, egy nagylemezt csináltak...

Az álmok feketeszárnyú istengyermekei, vagyis Hüpnosz három fia az Oneiroi. A Stillbirth pedig jobb volt, mint sok korabeli darkwave / industrial lemez, de nem igazán lett sikeres, pedig 1995 környékén a Skinny Puppy és a Nine Inch Nails sikerei miatt, még elég sok figyelmet kapott ez a színtér. Nagyon súlyos a két Hansen fivér, visznek magukkal az alagútba, ahol a lemezeiket tekintve nem sok fény van. Hasonlóképpen, mint a Lead Into Gold és persze a Nitzer Ebb, de az egész sokkal lassabb, inkább mozdulatlan és csakis a vegytiszta horroratmoszférával a fókuszban. Az utolsó Sentient című anyag is többnyire ambient. Az elektronika finomsága egyre kidolgozottabb, lidércesebb. Nagyon jó, hogy fátyolos hangú nők a vendégénekesek. 

A lemenő nap fényében, át a kopár mezőkön, el a szenthegyek lábáig. Amerika végtelen és gitárral a kezében Dylan Carlson a lelke. Ezért kapod fel a fejedet, ha az Earth frontembere egy olyan producerrel kollaborál, aki meg a brit elektronikus underground egyik emblematikus arca. A Ninja Tune Records tagja, azaz The Bug, aki dubstep, ragga és dub techno ügyekben ügyködik. Az egyensúly pedig működik, mert a Concrete Desert  című lemezhez, az ember pont annyi effektet és dobot tett, hogy maradjon hely a gitárnak. Igazán érdekes kísérlet a világ két nagyon távoli szegletéből.