"A kétségebesés öreg rókái vagyunk, önmagunkkal kibékült hullák, akik mindannyian túlélik saját magukat, és csak azért halnak meg végül, hogy eleget tegyenek egy haszontalan formaságnak. Mintha az életünk csak arra volna jó, hogy minél inkább hátráltassa a percet, amikor végre megszabadulhatunk tőle." - Felkonferálni egy beteg sludge cuccot szerintem A Bomlás Kézikönyve című írás néhány sorával a legfrappánsabb, mert Emil M. Cioran már akkor lerakta a műfaj alapjait, mikor az még nem is létezett. Csak olvass el belőle egy részt és aztán olvass el néhány Grief, Cavity és Buzzoven dalszöveget, innen egyből le tudod venni a lényeget, hogy először is a semmi van, és csak utána jön a Black Flag meg a Black Sabbath. 

Pont pár hete hallgattam az éjszakain hazafelé a Through the Looking Glass című albumot és tök az jutott eszembe, hogy manapság is simán lehetnek hasonló kaliberű énekesnők, mint Siouxsie, csak ma már képtelenség a sötétség menyasszonyaként befutni. Olyanok, mint Iommi és az épp ötvenéves első Black Sabbath már soha többé nem lesznek, mert nincs annyi vér a világban, amiből ekkora dagály lehetne. Az árnyékzene valahogy nehezebben bújik bele az emberekbe, pedig jelenleg is van egy rakás banda, akik érzésben abszolút ott vannak, ahol a nagy dolgok születtek. 

Mi emberek, mint a lepkék, szeretünk a fény körül röpködni, pedig a sötétség sokkal több mindent rejteget, csak türelmesebbnek kell lenni ahhoz, hogy ott is felfedezd. A Bohren & der Club of Gore zenekar is épp attól tökéletes, hogy mindennek hagy időt és azt abszolút nem mondja meg, hogy mit kell érezned, mikor ráhangolódsz. A német trió ismét megkomponált egy albumot, amiről majd nem lesz mit mondanom, mert lehetetlen beszélni róla, hiszen a jazz ezen a szinten már túlontúl teljes és ezért teljesen megfoghatatlan. Bár szerettem volna az új albumot a kezemben tartani, de sajnos a novemberben esedékes prágai koncert előtt még nem fog kijönni, így azt a koncert után csak később veszem meg. A Patchouli Blue egyébként a tizedik nagylemez lesz és jövő januárban jelenik majd meg. A Sollen es doch Alle wissen pedig az első megszellőztetett tétel, a szokásosan mély és magas minőségben. 

Minthogy folyamatosan jelennek meg penge új cuccok, mostanában fel sem merült, hogy megosszak valami régit is, pedig az is fontos. Én korai lemezekkel szinte mindig visszacsúszok az alapokhoz, a nyolcvanas évek hardcore / punk bandái ugyanis verhetetlenek. Ezért kötöttem ki ma is a Blogged and Quartered nevű oldalon, ami ebből a szempontból abszolút forráspont, mert a fazon felrakott mindent, de tényleg mindenkit, aki a punkban számít. Szóval mikor kiírta, hogy bedőlt a szervere és minden link elveszett, az nagyon komoly veszteség volt. Megbántam, hogy nem szedtem le egyből mindent, mert tele volt szabadon leszedhető és máshol már fel nem lelhető ritkaságokkal az oldal. A The Dark nevű bandát viszont még korábban elcsíptem és közben levágtam, hogy egy youtube csatornán az összes számuk fent van. 

Tavaly már volt egy kislemez, azon négy spanyol nyelvű szám szerepelt. Egyenesen az oregoni crust fészekből, mert Portland az amerikai d-beat viharok fővárosa. A Frecuencia De Muerte ugyanis egy új Brad Boatright banda, ahol Speedwitch, Peligro Social és Terokal tagokkal megy az örömzene, vagyis a kegyetlen metál punk legtermészetesebb lepusztulása. A From Ashes Rise, a Warcry és a Deathreat is totál alapbanda, szóval írhatnám, hogy Brad csak a szokásos formát hozza, de van itt bőven különbség is. 

Új dolgok kontra régi dolgok, bennünk már lehetetlen felülírni azt a módot, hogy a rap az régen egy lopakodó műfaj volt, ami alulról jött, azt megette a nyakadat. A szövegeknek és a szitkoknak ugyanis nem volt és nem lehetett más lényege, csakhogy kivigye az utcára a lelkedet és ott meggyújtsa benned a nagy tűzet. Ezért kicsit mindannyian visszavárjuk a kilencvenes éveket, mert akkor még volt az egészben egy olyan hangulat, ahol alap volt, hogy minden alap, sötét éjjel és csatornaszag. Manapság viszont már csak ritkán akadnak be olyan tagok, akik frankón rajta maradtak ezen a vonalon. Ezért üdvös az új Eto és Flee Lord közös lemez, mert megint csatornapatkányok szörfölnek a boom bap ütemeken. 

Sok van, akit tényleg nagyon tisztelek, de köztük is kiemelt helyen, ez a pár öreg punkgyerek. Épp csak, hogy nem voltak már tinédzserek, mikor ennek a sztorinak nekiestek és én még ma is azon gondolkodom, hogy hogyan lehettek ennyire értettek és nyersek is egyszerre. Merthogy ők már akkor mindent kimondtak, mikor nagyjából még csak a sarkon lógtak, de valahogy onnan is tökéletesen átlátták, hogy mindenki át van baszva. A rendszer ugyanis azért van, hogy valaki meg legyen baszva. A kritikus szavak mögé pedig olyan punkzenét raktak, ami vegytisztán visszaadta, hogy nyitottabb tudattal, milyen a pangó szellemi nyomortól temetve élni. A dühből keserű szarkazmus, az érzésből meg punkzene lesz. Jövőre negyven éves zenekar a SUB HUM ANS. 

Az olyan nevek előtt, mint Roxy Monoxide és Lulu LaCorpse én eleve meghajolok. A fél életem arról szólt, hogy bolond nőknek hajbókolok. Imádom a bandákat, akik kívül vannak mindenen, mert negyven felett már csak a kompromisszummentes hullámtörések játszanak. A zene legyen játék és zajos performasz, kacér kísérletezéstől bódult a kaliforniai Moira Scar is. Maskarákban és maszkokban megy a túlvilág punk, a trió a stílusok között elég szabadon mozgott az elmúlt tíz évben, ahogy elnézem. A noise és a jazz amúgy is követhetetlen, de ebben az új klipben a gótikus temetőkultusz táncol végig a halhatatlan szerelmeken. David Lynch és Lydia Lunch is kedvelné, a Deviants egy elég súlyos és szürreális spirál. Szerintem érdemes tőlük elővenni, azt az öt korábbi albumot és lekövetni ezt a lebegő haláltáncot...

Hangulat kell hozzá, hogy végig tudd hallgatni, szóval olyan időt kell hozzá elkapni, ami nem körbe, hanem befelé ketyeg. Napsütésben nem akartam kirakni, a Caligula ugyanis nem akkor fog aratni, amikor a naplementés, narancssárga boldogságokat lefényképezik. Pont Einstürzende Neubaten, The Jesus Lizard és Godflesh lógókat méreteztem matricának, mikor ezt ma másodszor meghallgattam és teljesen nyilvánvaló, hogy Lingua Ignota is épp úgy kilóg, mint a megnevezett kísérletezők is a maguk idejében. Ezt sem kell, de nem is lehet valamihez hasonlítani, mert annál sokkal távolabb van és abszolút egyedi. 

Vérfagyasztó hely ez a Tokió, ami egyszerűen csak tök jó. Halál metál túszejtő akció, mert lassan huszonöt éve a láncokra verve. Ördögökkel és belek között, pokol mélyre ásott, kurva sötét sírokban. Autopsy, ROT, Incantation, Celtic Frost és Ilsa, mert ezekkel a fertőzöttekkel is mind az van, hogy nem csinálják máshogy, csak vérben és állatban. A japán Coffins is nyilván azért játssza ugyanazt, mert nem jön belőlük más. Ezerszer is meghallgattam és még akkor is nagyon ott van, mert ez a gyertyatartós lomha pompa, húsdarálás az alagsorban, tökre bennem is megvan. A klasszikus horror még elegáns, az új Coffins album meg penetráns. Ami valljuk be, pikáns kis bók a death / doom klubban...