Patti Smith írta a Kölykök című könyvben, hogy mikor először látta Jim Morrisont a színpadon, attól teljesen ledöbbent, mert ott ébredt rá, hogy mindez benne is megvan. Nekem persze más a sztorim Lanegan úrral, de abból a szempontból kicsit azért hasonló, hogy ő is mindig olyat mutat, ami nálam is abszolút ugyanott és teljesen ugyanúgy van. Tudom fura ezt leírni, de Mark Lanegan egy olyan faszi, aki mindig tudja mi kell nekem. Lassan húsz albumon át követem és ahogy ballagunk az úton, csak egyre jobban szeretem, amit többek között ő szeretettet meg velem. A gitártokba zárt lelkeket, akik elázva kopogtatnak az ablakon. 

Mark is egy ilyen tök elnyűtt fazon és valószínűleg többnyire abból is születtek a dalok, hogy érzésben gyűrött újságpapírokon alszik, de még az álmaiban sem jönne össze semmi, amitől egy éhes tróger jól lakik. Az első hat szólólemez ugyanis az a fajta vegytisztán férfizene, amit szívből csak akkor hallgatsz, amikor rád csukják az ajtót és már kurvára tudod, hogy az a csend előbb-utóbb ki fogja rúgni alólad a széket. A Scarps at Midnight, de még a Bubblegum is csak akkor tűnik szépnek, mikor világgá akarsz menni és szükséged van egy keserédes oltalmazóra, aki mindig tudta mi a kotta. Az élet hullámvasút és nyalóka. A Blues Funeral környékén azonban valami megváltozott. Más hangulatban, sokkal dinamikusabbak azóta az albumok, de például azon hallottam először olyan stílusú számot, mint az Ode to Sad Disco is. 

Imádtam ezt az új hullámot és pontosan ezért imádom ezt az új albumot, mert a Somebody's Knocking egy new wave lemez. A grunge érából jött folklór énekes írta újra a nyolcvanas éveket és ettől ez a tizennégy dal most nagyon máshogy, de szintén legendás anyag. Már a Night Flight to Kabul is bevillantotta az aranyat, mert a dobgép mellé egyszerűen olyan jó a refrén, hogy meghallgattatta magát biztos vagy százszor is. Szóval éreztem, hogy penge lesz, de még így is nagyon meglepett, hogy épp ilyen egyszerűen, de pontosan ennyire briliáns az egész lemez. Romantikus és természetes. A Dark Disco Jag ugyanis szintén piszok magas labda, az ember nagyon faszán belement az elektronikába. A Devo és a Depeche Mode közös csatornába terelt hatása nagy felfedezésekhez vezet a Stitch It Up és a Penthouse High című számokban is. Megkockáztatom, hogy a Name and Number Lanegan and the Banshees és a She Loved You is épp ilyen szelíd. Talán a War Horse az egyetlen kocsmanóta, ahol szimplán csak az akusztikus gitár van fókuszban és Mark frankón úgy pörgeti, mint Everlast. 

A Somebody's Knocking nem sorsrontó, hanem életigen. Száz százalékig szerelmes lemez. Tudom fura lehet ez a hasonlat, de szerintem végig tök olyan a hangulat, mint amikor egy faszi hosszú évek után végre, a pohár feneke helyett egy nedves kis bugyiba lehel bele. Mark Lanegan most felhőtlen fenegyerek és érezni, hogy már régóta nem akar megfelelni senkinek, ezért áll neki ilyen jól a művészi szabadság. Meghallgatod a Letter Never Sent című számot és egyből kajak levágod, hogy neki sincsen születésnapja, mert tök olyan mintha mindig is itt lett volna. Ezzel az extra cuki, szinte szinti pop hintette rockcuccal. November 25-én pedig Dürer Kert, azt körbe kell táncolni a szentembert...