A naptevékenység nem lehet spontán véletlen. A belsejében történő anyagáramlások és a működését jellemző ciklikusság ugyanis elegáns intelligenciát sejtet. A nap tehát nem szénalapú élet, hanem egy számunkra még ismeretlen szerveződésből építkező kozmikus élőlény. Grandpierre Attila, aki ezt több interjúban is simán levezeti, az államokban pedig egy másik zseni talán már hallott is erről és ebből az okból írta most meg a Sunfucker című számot. Michael Gira tudniillik elég provokatív ahhoz, hogy lefuttassa az elméletet, milyen lenne jól megbaszni a napot. Nem lehet spontán véletlen tehát, hogy a leaving meaning. lemez egyik csúcspontja, éppen ez a tízperces téma. 

Valójában nem értek a zenéhez, csak szenvedélyesen rajongók érte. Ezért is vagyok hajlamos, sokszor unalomba torkolló szóhabokban túlidealizálni egy előadót, bár Gira az a fazon, akit azért tényleg lehet. Elképesztő az a tekintet, ahogy a kottáit rendezgeti két szám között a koncerteken, miközben zenekarjának tagjai épp oly feszült figyelemmel követik őt, aki a közönségről ezalatt tudomást sem vesz. Egy függő személyiség és ez a jellegzetesen felkorbácsoló folyamatzene. Meg a kétórás, fáradhatatlan maximalizmustól tomboló lemezek, mert a mester az utolsó három anyagon egyetlen részletet sem engedett el, de nagyon jól tette. A visszatérés után nekem a The Seer kedvencem. Az új lemezen ellenben csak a The Hanging Man, ami régi Swans, de a kérdést ez az egy is felveti, hogy mennyi van még ebből, ebben az egyetlen fasziban. Kurva jó, ahogy a dobokkal növekszik a dal, mert egyre teátrálisabb az alattomos underground. Egy ponton viszont szét kéne esnie, de ő csak táncol tovább az ideges húrokon. 

Visszatérve a Sunfucker című dalhoz, na ilyet sem hiszem, hogy írt volna az arc valaha. Az ismételgetett szavakkal percekig csak húzza az agyamat, hogy aztán átcsapjon az egész egy neurotikus poporkánba, valahonnan a drogokkal feláztatott hatvanas évekből. Ami van annyira meglepő, mint az a másik kifinomult látomása, egy búgóhangú sláger a hawaii tengerpartról, ahol hűs szélben dúdolnak a Hausswolff lányok, egy színes ingen pedig elhervadnak a virágok. Gira a kéjelgő mágus, csak ő a szívedről csalja le a bugyit, mert tudja, hogy bármit megtehet, az élmény úgyis valódi lesz. It's Coming It's Real. Néha biztos, hogy hiányzik neki Jarboe asszony, mert a The Nub is egy tipikusan olyan tétel, amit egykor neki is megírhatott volna, hogy elénekelje, de manapság már nem az ő hangját kísérik a Swans dalok. Az új lemezen viszont hat nő is énekel, köztük van egyébként Gira lánya is, aki több dalban vokálozik. 

Szóval vannak ezek a megnyitott új lapok és azok a dalok, amik már nem olyanok, mint a régiek. A visszatérés utáni lemezeken szépen lassan megjelent ezt a letisztultabb vonal, ami a leaving meaning. egyik felében is mély nyomott hagyott. Mert van ez a gothic folk dolog, az abszolút minimalista hozzáállásra gondolok, bár továbbra is sok vendéghangszerrel. Viszont  nem a gitárral a főszerepben, mert ezen az albumon az legalább háromszor a billentyűknek jutott. Ezért imádtam az Annaline és a Cathedrals of Heaven című számokat, mert megrázóan hipnotikus, ahogy az ujjak finoman klimpíroznak és közben Gira hangja is riadalmasan szép, mint mindig. Hihetetlen, hogy még tud hova mélyülni, épp ezért lehetetlen ezt a művet elsőre befogadni. Érezni a felfoghatatlant és elveszni ezekben a gondolatokban. A jövőnk felfalja a múltat, s mi sem leszünk örökké. A szívünk sem a végtelen szerelemé, az idő csak a gonosz egyik álneve. Lehet, hogy semminek sincsen értelme.