Lehet nem túl helyénvaló egy ismertetőt ilyesmi gondolattal kezdeni, de ez a lemez többek között azért is kurva jó, mert ez a stíl valahogy elkezdett kikopni, vagy legalábbis itthon ennek ma már a közelében sincsen senki. Pedig a kilencvenes évek új vonalas bandáinak hatásában még most is iszonyatos potenciál van, én ezt hallom itt. Baszottul nagy kár lett volna, hogyha egy merevlemezen szárad el ez a pár éve megírt zene - a demo cuccon a kilencből csak három szám volt - mert a nehezen, de most megjelent Extreminating Angel anyag, azért párszor lebontotta az arcomat. 

Volt régen az a Day of Mourning nevű banda és az Exterminating Angel is hasonlóan nyúzza, az első hallgatásnál pont ezért lett csúcspont a The Sun Will Shine. Durván horzsol, ahogy belevitték a death metált, élőben eddig nem is tűnt fel, hogy Benedek ekkora floridai gyerek, aztán meg hirtelen clevelandi állat. Az említett számnak pedig további érdeme, hogy egy ekkora metál szóló is belefért ebbe a sötét menetelésbe. Jó érezni, hogy van, aki így éli a klasszikus gitársulit ezen a pici hazai színtéren is. A hat és fél perces szám viszont szintén bevállalós, de a pszichedelikus folk betét és az epikus spoken word csak annak lesz meglepetés, aki nem ismeri a fiúk színes zenei ízlését. A következő pillanatban meg Kutya basszusgitárja, ami beleugat, azt gerincre megy az All Out War. Nagyon kellett a két gitár, mert a Death Has Long Horns is arról szól, ahogy rétegeben érkeznek az esszenciák és a folyamatos váltások után mindig történik valami még durvább. - Vagy még egy szóló, amit feljátszott Fidó - Minden szám tele van plusz részletekkel, de jót tett a dögöknek a gondolkodás. 

Máskor meg a szimpla brutalitás, mint a Torche the Western Earth. Viharosan gyors káosszal baszki, pont bele a közepébe, azt a váltásnál meg besúlyosodás. Egy darabig azt éreztem, hogy kicsit lehetne kristályosabb a hangzás, de ez a szám végül meggyőzött, hogy jobb, hogy ilyen nyers maradt. Nagyobbat is harap, meg valahogy korhűbb is, ha tudatos volt a koncepció, mozogni ezen az Outspoken / Integrity / All Out War vonalon. Ezen belül pedig nem tudom, hogy melyik gitártémát kinek köszönhetem, de Marci és Mátyás között tökéletes az összhang, ez a Streets of Despair és Masks esetében is egyből lejön. A Trial iránti rajongás Greg Bennick vendégszereplésén túl is vastagon beadja. Szóval megint lett egy olyan hazai lemez, ami a szövegek szempontjából is elég kellemes, mármint ha te is menekülsz a rád omló külvilág elől. Plusz ott lesz valahol Asztalos Ildi hangja is, vagyis minden hang abszolút szimpatikus. Főleg, hogy Kutya is pergetett pár "punks not dead"szerű basszusszólót. Nálam biztos, hogy az év egyik hazai lemeze a Times Of Reason Cast Aside.