Krasznahorkai regényéből forgatókönyvet írnak, az alapján Tarr Béla súlyos filmet forgat, majd a film után elneveznek egy zenei projektet, amiben Jef Whitehead, Bruce Lamont és Sanford Parker is tevékenykedett. Jó sztori. Megfogalmazhatatlan zenét csinál Wrekmeister Harmonies, JR Robison hangulatteremtő kísérleteiből már hat nagylemez született. Most pedig épp felveszik a hetediket, ami februárban jelenik meg We Love To Look At The Carnage címmel. A megjelenés után pedig turnéra indul, márciusban és áprilisban Európában játszanak, ezen belül pedig visszatérnek Budapestre is. A koncert a Dürerben lesz április 5-én, ITT minden információt megtalálsz. Közben meg a Thrill Jockey megszellőztette az új lemez egyik dalát, amit itt lejjebb megtalálsz. A számban Jamie Stewart (Xiu Xiu) is közreműködik. Swans és Sonic Youth tagokkal vegyesen, végig amúgy az egész lemezen. Ami egész biztos, hogy az utolsó lesz. 

Egy hete sincs, hogy láttam őket Győrben élőben, érzésben ugyanúgy behúztak, ahogy az elmúlt években mindig is beszoktak. Többek között bírom ebben a zenekarban, hogy kurva technikásan is tudnak játszani, ezért szoktak a tipikus témák is olyan furcsán megvonaglani, de mivel minden a mondanivalónak van alárendelve, ezért nem raknak többet bele, csak annyit, amitől egy kicsit még betegebb. Megpattant szövegek, tudathasadásos környezet, reflexszerű önvédelem, dühöngő verbális rohamok. Nekem mindig furcsa, mikor két Önkiirtás szám között hallom a lelkes tapsot, mert nem vagyok benne biztos, hogy odavaló. 

Először is ott volt a Legend, vagyis minden idők egyik legjobb rapszövege, de Everlast párszor még azóta is meglepett. Például amikor Amszterdamban váratlanul felszaladt a színpadra, pedig az tök másik két arcnak volt a bulija és négy perc alatt kajak szétoltott mindenkit, aztán megint eltűnt, mintha ott se lett volna. Egy másik alkalommal meg olyan élőzenés House of Pain klubbulit nyomtak, hogy a Hammond-orgona és a Back From The Dead találkozásától leszakadt az állam. Szóval ez a tag sosem csak a pofáját járatta, hogy ő a legnagyobb, mert amit csinált és csinál, értékálló dolog.

Ha levetkőzik az ember, elszabadul az állat. A láncról pár démont ezek is levágtak mikor felvették ezt az albumot, ami pont úgy vesz üldözőbe, mint a saját kibaszott halálod. Felköhögték az átkot, mint a legrohadtabb slejmet és mindent beleköptek, hogy vegytiszta fekete terror legyen, de a legteljesebben fénytelen. Ahol a halál vadászik rád, ott másra már nincs is idő, csak nyomni zsigerből míg be nem sikít a dög, ami áthörög a csontokon. Én imádom a régi sulis hangzást, kopogjon a réz a kurva anyját, de baszki ezek a cinek, mintha kalapáccsal ütné valaki a templomkilincset, annyira geci jó. A Human Agony nem kötött semmilyen kompromisszumot, abszolút dísztelen gyilkosok a dalok, beásták magukat a legkeményebb föld alá. 

Láttam tegnap egyik régi barátomat egy képen, ahogy láncból kötött hurkot vetett a nyakába és az egyik kezével azt felhúzza, a másikban a kamera. Nem tudtam neki mit írni, mert hazugság úgy vigasztalni, hogy valójában én sem ismerem a válaszokat. Csak azt tudom, hogy rengeteg árnyalat van és valaki kívül marad, mint Ian Curtis is. Döbbenetesen kínos ajándék is lehet az élet, ha annak nincs konkrétan meghatározható értelme és már menekülni sincs hová, mert fényt kapott és üresnek tűnik minden következő állomás. Mindenki sóvárog, hogy védelmezzen valakit, de önmagunktól senki sem tud megmenteni, mert túl elbaszottak vagyunk. Erről szólt a Joy Division és a negyven évvel ezelőtt megjelent Unknown Pleasures című riadalmasan romantikus, a szív halántékának szegezett klasszikus. Az évforduló alkalmából pedig ehhez már készült idén egy másik újraálmodott videó is, de most klipet kapott a New Dawn Fades is. 

Egy kurva messzi galaxisban, a Napalm Death két korábbi tagja egy másik közös kísérlettel is letette a névjegyét, amikor durván belassították az ipari zenét és elkezdtek hozzápakolni mindenfélét, az épp akkor születőben lévő elektronikus underground trendekből. A Mick Harris és Nicholas Bullen alkotta Scorn szinte mindent integrálni tudott, így a trip-hop, a dub, a drum and bass és a breakbeat is boncasztalon volt, vagyis van még ma is. Bár 2007 óta csak egyedül Mick Harris nyomja, de azóta is megjelent még három lemez, az öreg most csinálta meg a tizennegyediket. 

Ha engem kérdezel, én őszinte leszek és megmondom a frankót, hogy azért szar ez az oldal, mert kurva kevés a grind. Pergetés helyett szócséplés, giccses művészkedés gyászbánat, esetleg csörömpölés és csöves metál totál ostobába. Kajak idáig süllyedt ez az egész. Pedig a blastbeat és a kegyetlenkedés egy kurva fontos rész, ha azt akarom, hogy a blogom  penge legyen és már tudom, hogy az ügyet ez se menti meg, de ma még rámentem egy komolyabbra.

Idén is toltunk két napot a Betonban, nekem megint ez volt az év  legjobb bulija. Bandák után kurva jó bandák, az agyamat elég sokszor felrobbantották, pont olyan meredek volt a felhozatal, mint odabent az a kibaszott szédítő bunkerlépcső. Pénteken indultunk a pincéből és nagyjából azóta ment az oltás plusz nyerítés a barom állat barikkal, de egyfolytában, erre ma meg egész csak nap hazafelé vakartam a bundámat és autóból autóba zsibbadtam. Mikor végre kiraktak itt Pécsett egy kirakat előtt, nagyon buta esküvői ruhaszalon. A fülesben pont Meat Beat Manifesto szólt az üveg mögött az arctalan babák körül meg villogtak a karácsonyi fények, színeik közt láttam visszatükröződni a saját elégedett kis arcomat. Mondom ez a Beton Fest after geci! Akát táncolhattam is volna, mert ez a hétvége felért nem 99, hanem vagy 2000 százalékkal. Szóval most kurvára eltalált ez a lemez! Mekkora agymenés elektromos megatron 1990-ből! Betegbogár zakatolás, ipari reptetés, filmtekerés és zizegés, szórakoztató lelazulás a sok neurotikus kiabálás után...

Akik ezt a blogot néha felkoppintjátok, már kurvára tudjátok, hogy ez nem egy objektív hírközlési csatorna. Én csak azon megjelenések mellett agitálok, amikért magam is rajongani tudok. Szívesem hallgatom és ezért örömmel osztom meg, hátha valakit itt talál el, mert az adott előadó más magyar nyelvű platformon nem is jeleneik meg. A színeket pedig remélem az adja meg, hogy engem nagyon sok minden érdekel, de a kiemelt helyen, azért mégis csak ez van. Minden idők hardcore muzsikája és azon belül is az a több legszebb korszak, amiken keresztül a bandák tucatja utat törtek. Többek között nekem ilyen a Disembodied és velük a kilencvenes évek legvége, meg az elmenyúzó, arcba mászó, de lassabb hardcore, ami érzésben ma is ugyanúgy kivéreztet. A mondanivalóhoz igazított súlyokkal és a metálnál is sötétebb metállal ettek meg, szóval ez is egy olyan banda, akiknek mindent elhiszek. Tőlük jelent most meg egyben és újrakeverve négy klasszikus anyag - Diablerie, If God Only Knew The Rest Were Dead, Oxymoron és Heretic - ezt rendelhetitek és hallgathatjátok meg itt lejjebb ti a Good Fight Music kiadó jóvoltából. Alatta pedig a két évvel ezelőtti reunited buli a This Is Hardcore fesztiválon.

A pankrátor Randy Robison mondta a filmben, hogy amikor jött a Nirvana, kajak kicseszett az igazi rockzenével, de én nem értek egyet ezzel. Az olyan bandák által inspirált korai grunge, mint a Melvins és a Flipper, a Stooges útját követve földalatti szinten, még teljesen rendben volt. Ha a zenetévék nem gerjesztik a mesterséges nimbuszt, szerintem nem is került volna negatív pecsét erre az időszakra, mert zeneileg abszolút voltak ott jó dolgok. A chicagoi trió kicsit ezt hozta vissza, beinjekciózva a masszív noise alapokkal és mindezt egy aktuálisabb, de még így is koszos hangzással. A Salvation két évvel ezelőtt már kiadott egy nagylemezt, annak Sore Loser volt a címe. A lenti videó viszont már a következőt követi, mert a Year of the Fly idén novemberben jött ki. A kedvcsináló pedig maga a címadó dal, alatta a teljes albummal.