Dog Fashion Disco és Child Bite. Valahogy párhuzamos volt, ahogy elkezdtem hallgatni ezt a két bandát és eleinte úgy tűnt, mintha lenne hasonlóság. Most azonban, hogy egy héten belül mindkét zenekar új lemezzel állt elő, végképp kiderült, hogy itt csakis egy maradhat. A Dog Fashion Disco  ma már csak unalmas kópiabanda, ellenben az új Child Bite lemeznek megvan a saját hangja, továbbra is furmányos csomókat kötögetnek az agyamban. Elköteleződni persze mindig könnyebb egy olyan együttes mellett, akiket már láttam élőben és ott is lenyűgöztek, ezek a színpadon is egyből direkt zajjal kezdtek, aztán a tébolyban minden számnál lefejeztek. Engem mindig felvillanyoz, ha elkapom, hogy mások is drognak használják Dead Kennedys szellemét. A zene legyen villám és vigyen kapásból szanaszét. 

Visszahallgatva a Child Bite korábbi négy lemezét, ők ezt eddig is mindig beadták, hogy bármilyen formában váltanak irányt, akár egy lemezen, de egy számon belül is simán. Ehhez pedig elég jók voltak a mestereik, amik leginkább a nyolcvanas évek masszív noise bandái, szóval az efféle forradalmakkal kívánnak tovább provokálni, a Blow Off The Omens album erre a tényre már csak ráerősít. Kevesebb eklektikus villongással, amitől ez a kilenc szám most hangulatában valahogy egységesebb, a korai albumoknál visszafogottabb - a szaxofonos srác sincs már a bandában - ami a megoldásokat és egyben a befogadhatóságot illeti. Viszont attól, hogy fogósabbak és húzósabbak a dalok, nem kevésbé kibaszottul neurotikus, ez az eldeformált cuccos. 

Nem zavar, hogy Shawn kicsit mindig Jello, így legalább a Mock Ecstasy című nyitótétel egyből eszembe juttatott két remek albumot, ahol a Kennedys frontembere kollaborál. Az egyik a The Sky is Falling and I Want My Mommy, a másik pedig a Never Breathe What You Can't See. Biztos vagyok benne, hogy a NoMeansNo és a Melvins is abszolút etalon, máskülönben meg itt is lehetnek hivatkozásai alapok, elég csak meghallgatni a They All Look Away és a Persistence Award című számokat. Minden hangszeren kurva kreatív ez a három tag, írtak baszki olyan életveszélyes gitárorkánokat, mint a Disposable Hysteria és a Vexed Life vezértémája is. Ha Hitchcock ma még forgatna, ezekkel lehetne minden filmje telebaszva. Idegtépően izgalmas ez, végig nagyon feszes és végig nagyon eszes kis lidércnyomás. Sosem lesz és sosem volt egy sima The Jesus Lizard vagy Scratch Acid megemlékezés, ennél sokkal élesben megy a lékelés. A címadó dal is egy fifikás rohadék, de nem esik szét, pedig nagyon szét van verve. Shane a dobos szerintem Isten terve, de csak arra az esetre, ha valaki önként és nagyon gyorsan megőrülne.