Ahányszor ebben az évben már leírtam, hogy nyolcvanas évek, én csak annyi életet kérek és megesküszöm, hogy mindet végigálmodom. Valaki cserélgesse közben az első négy The Cure albumot, ahogy bakeliten forog, úgy fordulok majd egyre befelé és bebizonyítom, hogy a magány egy ünnepély. A Testrablók történetében viszont pont az az egyik érdekesség, hogy olyan arcok adják vissza az említett idők korszellemét, akiken nem is biztos, hogy akkoriban ívelt át az új hullám. Mégis frankón elcsípték annak a valaminek a hangulatát, amit esténként szegélyeznek az utcalámpák, de még soha sem látott senki se. Kinyitnak, de csak egy résnyire. 

Meg a hazai alternatív zenék fénykora, nekem a Rés egyébként többször is bevillant, de legfőképpen az ének miatt. A minimalista, de hangulatos témákkal és ezzel a szimplán elegáns hangzással szépen megágyaztak az élesebbnek, szerintem kurva jó, hogy ilyen nyers maradt az ének. Jól áll egy nőnek, ha kicsit szilánkos. Így vontak kérdőre a verssorok. Az Égitest szövege például tökéletes, de a Messzeségbe is megtekert, zsigereimbe dermedő kocsonya, lopott testek és hideg szavak. Tök jó, hogy ilyen hangja van a doboknak, sokat hozzátett az egészhez, ahogy ismerősen, de ötletesen lettek megpörgetve az alapok. 

Első körben az Oxigénia ezért is fogott meg, mert zeneileg talán az a legkomplexebb, de refrén miatt ugyanakkor slágeres is. Leheletnyivel talán bájosabb, mint egy Joy Division fejlövés, az Elvarratlan Szálak és a Háború is abszolút letáncolható, keserédes daccal, amiért egyre sötétebbek a napok. Borongósan persze, de nagyon játékosak a gitárok is, ellenben semmi nem lett túlgondolva. Szerintem ez a nemes egyszerűség nagyon jót tett az albumnak, könnyebb lesz átvinni a színpadra, mert már a lemezen is egyfajta koncerthangulat van. Az öt tagú szegedi zenekar pedig hamarosan játszik Veszprémben. Ahol egy szíriai kurdokat támogató bulin Rojava államnak gyűjtenek. Erről egyébként részleteket ITT találsz. A Testrablók engem abszolút eltalált.