Az újvárosi trió idén már felvett egy mecoptera című lemezt, de a Band In The Pit az évnek ezzel még nem vetett véget, mert az újabb próbák eredményeként jött még két szerzemény, ami szintén rögzítésre került. Márciusban én is felpengettem pár sort kapcsolódva ahhoz az anyaghoz, amiből a srácok szerint ez az új is következik, szóval csak követni kell a folyamatot. Gondolom, ami az improvizációkból megtapad, az lesz valahogy az alap és árad tovább, mindegyik újrajátszás után. A durée című anyagot sem lesz nehéz nem ilyennek hallani, valahol meg is kellett állítani és ez történt a stúdióban. A felvételek motivációja ugyanis részben az volt, hogy új lapokat nyithassanak, tere legyen az új számoknak. 

Jó hallani ezt a növekedést, mert bár nem tudhatom, hogy mi volt az eredeti elképzelés, amikor Szabi, Normann és Vili összerántották ezt a bandát, de van egy olyan érzésem, hogy az már messze mögöttük van. A perpetual című számnál is azt éreztem első körben, hogy távlatosabb, de egyáltalán nem azért, mert harmincöt hosszú percből van. Nincs kapaszkodó abban az első néhány perc káoszban és azt mindig nagyon jó hallani, amikor egy hangszert megszabadítanak a sémáktól. Persze írhatom, hogy jazz, meg talán még azt is, hogy tipikus hetvenes évek, de nem ez lesz a lényeg, hanem amivé alakul. Mint megszokhattuk lassan jön meg a súly és az is tetszik, ahogy egy darabig a kis részletekbe is beleborul, mielőtt a keleties gitár felkonferál valami véglegesíthetőbb formát. Aztán jön a hintáztatás, mint egy kereszteződés, vagy töprengés, ahol mindenki keresgél és kicsit a másikra vár, szerintem ez a legérdekesebb. Kivárni a kitörést, mert sokáig együtt maradni nehéz, de van, hogy inkább egyedül hagynak. Egyedül viszont nem maradhatsz, szóval ha indulsz, követnek a többiek is. Katartikus kiállásból pedig nem egy van, hanem kettő, így a szám három részre tagolható, de végig erős a kötőszövet. Itt nincs olyan főszerep, mindig másik hangszer viszi tovább a lendületet. Egyedül csak a rövid spoken word - AlanWatts / Every Incarnation Is This One - ami konkrét érzéseket közvetít, egyébként minden más így rád van bízva. 

Én most vettem csak észre, hogy a ritmusszekcióban a jazz mellett mennyi noise rock van, de aztán jött a flux lezárásnak és végképp megkoronázta az előzetesen hallottakat. Azt az elején is megfogalmaztam magamban, hogy ez már sokkal inkább folyamatzene, de elvesztem a részletekben és elsőre nem is vágtam le, hogy ez egy az egyben Swans. A lüktetése meghamisíthatatlan és az egészben az a legjobb, hogy ez biztos, hogy nem volt tudatos a fiúk részéről. Egyszerűen itt lyukadtak ki és közben talán észre sem vették, hogy már majdnem levedlették a stoner kifejezést. Bár a hangzásban természetesen megmaradtak azok a sajátosságok, amik miatt könnyű lehet ráhúzni akár ezt a skatulyát, de véleményem szerint ez már sokkal jobb és nagyon más, mint amilyen régebben volt. A pompás borítón a faszi szerintem Townes Van Zandt szelleme. Ő is befelé fordult, mert hozzám hasonlóan elfogult.