Mint egy család, ahol mindenkinek az anyjába szakadt az arca, ennyire súlyos a BORU új videója. Felismerhetetlenül hétköznapi, karakter nélküli, semmitmondó létezők vergődése a vidék lejtőin lefele, odakint minden elveszett. A új számhoz megálmodott vizuális rémálomban pedig összehozták a történetet a bemutatkozólemezhez készült videó egyes képeivel. A szegediek Inertia című lemezéről 2018 novemberében én is írtam, mert meglehetősen megborultam az album súlyától. A megváltozott felállású banda pedig újfent nyomasztó, ahogy ebben a tizennégy perces tételben is szövögetik a sötétség gondterhelt ritmusait. Szinte már a besikított black metálhoz hasonlít, amit itt levágnak. A Maeror egyébként egy split kiadvány egyik fele, míg a másik a GRRRMBA szintén friss tétele. A hírek szerint pedig fizikai formátum is lesz, méghozzá a Tortured Tree Productions gondozásában. 

Abban, hogy sok a szar pont az a fasza, hogy ezzel szemben pár réteggel lejjebb, meg egyfolytában a jó zenekarok jönnek. Ahogy Moshpit című kislemezével két éve a BIB is sokunknak feltette Nebraska államot a térképre. Én legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna ezelőtt kedvencem a világnak arról a részéről. Új generációk, friss színterek és ez a meglehetősen megveszekedett, zajos trend, ami a BIB végett a punkban, onnan is kurva hangos.

Alig néhány hete, hogy a Mr. Bungle három koncerttel is visszatért, Trevor Dunn pedig abban a neves projektben is alappillér. Ő és Mike Patton a Fantomas zenekarban is együtt tolta, méghozzá azzal King Buzzo haverral, aki meg a Melvins atyja. Írják és zárják a köröket a régi jó barátok, most majd megint egy szólóalbumon, melyet a fészekfejű fura fazon jegyez és  a címe Gift of Sacrifice lesz. Öt év telt el King Buzzo első saját lemeze óta, szóval ideje volt, hogy az akkor született akusztikus dalokat most kövesse valami új hangzással. A This Machine Kills Atrists lemez nekem a Melvins blues / country változata és bár itt lejjebb ez a virágos borító is azt igazolja, hogy stílusban most sincsenek távol az eredeti bandától, dehogy Trevor is közreműködik, nyilván lehet kicsit másra számítani. A Science in Modern America az első publikus tétel, az Ipecac Recordings megosztásnak köszönhetően ez pörög itt lejjebb. 

Egy ilyen logó mindig sokatmondó, gondoltam megosztok ma valami igazán vészjóslót, ehhez pedig a Worm szolgáltatott is apropót. A flamingórózsaszín dél-floridai pálmafasorok között egy új faj inváziója ütötte fel a fejét, a csatornákban csordogáló aligátorszaros iszapból. Hagyományos egyszemélyes black metál projektnek indult Fantomslaughter súlyos elszállása, amiből két hiteltérdemlő anyag is született, melyeknek Nights in Hell illetve Evocation of the Black Marsh lett a címe és utóbbinál a történet zeneileg is terebélyesedni kezdett.

Akkoriban lehetetlen szabású farmerek voltak, ilyen iskolába járós, jófiús, kibaszott vasárnapi viseletek. Szóval inkább fogtuk az oldalt csíkos szűk mackónadrágot, alul beletűrtük a teniszzokniba, felül halálfejes ujjatlanban, meg temperával teleirkált műbőrdzsekiben. Az intézetiből kiszökdöső haverjaimmal pont úgy néztünk ki, mint egy orosz mintára felhúzott lakótelep gyerekfejű ördögfiókái. Egyfolytában a pincékben bujkáltunk, ott volt lent a klubunk és olyan agyonmásolt metál meg punk kazettákat hallgattunk, amin az sem volt mindig tisztázott, hogy ki a tököm nyomja az adott számot. Súgott, sistergett, kalapált, reszeltek és valaki üvöltött, mint az állat. Ennyi volt a lényeg. 

Mark Lanegan nem új, inkább csak egy régi vágású faszi, aki a bús, kissé patetikus dalokat szereti és ezért olyasmiket is ír mindig, mint a nagyon magányos, nagy amerikai dalszerzők. Ehhez képest a tavaly megjelent Somebody’s Knocking cìmű remek lemez egész vidámnak hatott és az ősszel megejtett budapesti koncert is fasza volt. Aztàn a tag hazautazott és télen megint ìrt egy albumot, mely az új szàm alapjàn visszakanyarodik a szerző eredeti stílusához, a korai lemezek hangulatàhoz. A Straigh Songs of Sorrow màjusban jelenik meg. A Skeleton Key pedig az első publikus hétperces. 

Nekem is van egy álmom, hogy a száz kislemez éjszakáját megcsinálom, ami nem állna másból, minthogy kurva jó kis heteseket pörgetek, az arra érdemes haveroknak. A Portrayal of Guilt S/T pedig minden bizonnyal szerepel majd a repertoárban, mert nagyon jól tettem, hogy nem rég megvettem. Annak a megjelenése óta pedig csak egyre jobb ez a banda, egyfolytában megújulnak a Let Pain Be Your Guide, majd a Suffering Is A Gift című anyagon is. Piszok érdekes keverék, ahogy ez a dühös screamo elmosódik a modern black metál hangzásban.

"Jeges, ítélő sötétségbe borult a világ. Teljes napfogyatkozás. Fent isteni harmóniában álló égitestek, lent a borzongató homály kusza, burjánzó csápjai, melyek köréd fonódnak, gúzsba kötnek, lehúznak az utcán rohadó szemétrétegig. Fojtogatnak. Nincs szabadulás előlük, mert miközben iszonyodsz, csodálkozva és valami fura, kéjes henyélés érzésével adod át magad a tespedésnek. Akár a gyönyörűen indázó, agyadat, gondolataidat lényedet befonó körmondatoknak. Nem sietsz, nem próbálsz ellenállni, valami petyhüdt akarat mocorog ugyan benned, de túl ernyedt ahhoz, hogy megmozdulj. Fura ez az egész. Magad sem érted."

"Ismerős harangszót hallasz. Igen, eszedbe jut. Ott hallottad, ahol a sátán táncolt tangót. A küszködés félrevert harangja ez. Az örökös nekilódulások és megtorpanások szomorú sorozata lüktet monoton ritmusában."

Nyilván tudom, hogy blogot csinálni valahol mindig öncélú dolog, meg az is lehet végletes, vagy akár tök felesleges, ahogy én fosom itt a szót. Arra viszont kínosan adok, hogy a tartalom ne hasonlítson azokhoz a hazai oldalakhoz, akik csak használják az olvasót és használják a sztárbandák nevét, hogy azok segítségével megpörgessék a saját számaikat. Szerintem ugyanis felelőssége minden fórumnak olyan tartalmat létrehozni, ami az adott szubkultúra értékeit képviseli, továbbadja és ennek kapcsán a múltat a jelennel is folyamatosan összeköti. A kaliforniai RidingEasy kiadónak pedig pont ezért jár a nagy pacsi, mert amellett, hogy olyan stoner / doom megjelenéseket támogat, mint a Monolord, R.I.P., Satan's Satyrs, Holy Serpent és Blackwater Holylight zenekarok lemezei, azért azt is igyekeznek megmutatni, hogy hol vannak a stílus gyökerei. 

Érdekes, hogy itt van közel, de a német hardcore-punk bandák mintha mégsem érték volna el itthon a rajongás egy bizonyos szintjét, pedig elég változatos volt mindig is az ottani színtér. Nem tudok róla, hogy lett volna bárhol Mörser vagy Systral koncert, Instinct of Survival és Alpinist is talán csak egyszer-egyszer. A Spermbirds ugyanez, pedig ma is aktívak. Egyetlen Yacøpsæ buli volt, az is csak huszonöt év után. Most meg itt az A.F.K, egy szintén penge hamburgi banda, akik hazai pályán nyomják is a köröket, de akár errefelé is jó lenne megnézni őket élőben. Négy éve már volt egy bemutatkozóanyag, de a friss Ruled by the Insane is baszott nagy, ha komálod, mikor megüt a zaj.