"Jeges, ítélő sötétségbe borult a világ. Teljes napfogyatkozás. Fent isteni harmóniában álló égitestek, lent a borzongató homály kusza, burjánzó csápjai, melyek köréd fonódnak, gúzsba kötnek, lehúznak az utcán rohadó szemétrétegig. Fojtogatnak. Nincs szabadulás előlük, mert miközben iszonyodsz, csodálkozva és valami fura, kéjes henyélés érzésével adod át magad a tespedésnek. Akár a gyönyörűen indázó, agyadat, gondolataidat lényedet befonó körmondatoknak. Nem sietsz, nem próbálsz ellenállni, valami petyhüdt akarat mocorog ugyan benned, de túl ernyedt ahhoz, hogy megmozdulj. Fura ez az egész. Magad sem érted."

"Ismerős harangszót hallasz. Igen, eszedbe jut. Ott hallottad, ahol a sátán táncolt tangót. A küszködés félrevert harangja ez. Az örökös nekilódulások és megtorpanások szomorú sorozata lüktet monoton ritmusában."

Ha már J.R. Robinson egy Krasznahorkai regény filmadaptációjáról nevezte el zenekarát, gondoltam én is megengedhetek egy katartikus erejű idézetet az általa is megidézett kötetből. Igazából bármely Wrekmeister Harmonies albumra gondolok, azokon valahogy mindig a végtelen káosz lendülete őrli a rend kristályait, s ily módon valóban erős a párhuzam az író munkásságával. A Bruce Lamont életműcikkemből sajnálom is, hogy kihagytam a You've Always Meant So Much To Me és Then It All Came Down című lemezeket, mert azok J.R. és a Yakuza frontember, illetve Sanford Parker meg még pár zenész, máig páratlan együttműködései. Egyedi hangszerelésű, megállíthatatlan, instrumentális lavinák, melyek a külső és a belső világ találkozásainak minden árnyalata főlé súlyos boltívet emelnek. 

Ezen mesterművek után pedig nem is volt könnyű megemésztenem azt az új dalszerzői struktúrát, ami a későbbi albumokat jellemezte. Természetesen a Light Falls és a két éve megjelent The Alone Rush is tetszett, csak a hangszerelés terén sok mindent el kell engednem és szoknom a kissé modoros éneket. A We Love To Look At The Carnage pedig viszi tovább az előző lemez stílusát, ami a hangulatában és néhol megoldásaiban is teljesen olyan, mint Nick Cave azon albuma - Skeleton Tree - melyet a halott fiának írt. Az Esther Shaw és J.R. Robison metaforikus tájképfestészete inkább belső térkép, ahol az élet és halál, mint nappalok és éjszakák érnek össze, ez az öt szám is az ellenállás melankóliájának az ünnepe. 

A Midnight to Six is könnyű esti billentyűkkel indít, de büszke és megható ének meglehetősen mélyít, aztán megérkeznek a vonósok és az első visszafogott katarzis. Elindul, de még nem engedik. A Still Life With Prick Cancer már messzebb megy, mégis inkább a finomsága és szépsége, ami megfogott. Mint kristálycsillár a huzatban, úgy kíséri a szöveget a halvány xilofon, de aztán eleresztik és a gitárral csak növekszik-növekszik a megrázó végkifejlet, ami végül itt sem következik be. A hegedű és a keserű küzdelem félrevert harangja viszont ismerős lesz. Esther éteri hangja az akusztikus gitárral pedig több azzal, hogy ezúttal kevesebb, de a The Rat Cather című számban az ének nekem továbbra is ambivalens, mert a mélyebb tónus megérintett, de valahogy túlontúl patetikus is. Miközben mégis ez a legérdekesebb darab, ahol a túlvilági zajok már majdnem felrobbantanak, de aztán mégsem teszik meg. Mindenesetre egyértelműen a billentyűké a főszerep. Már tudom, hogy milyen lesz, ha meghalok. Az Immolation is csak egy újabb dal az elmúláshoz, ahol sötét éjszakák után derűs hajnalok övezik a hetedik Wrekmeister Harmonies albumot. Ami egyben azt is jelenti, hogy lesz tavasszal Európa turné, szóval április 5-én mindenképpen gyere el a Dürer Kertbe. A hivatalos eseményt ITT találod, lejjebb pedig egy olyan nem mindennapi albumot, amin ezúttal Thor Harris (Swans) és Jamie Stewart (Xiu Xiu) közreműködött.